Testi-lelki egyensúly blog

Fenti címmel fut egy műsor az MTV-n, amelyben egy egy napos program keretében amerikai középiskolásokat tanítanak arra, hogy ne ítélkezzenek egymás felett, ne alkossanak klikkeket, inkább próbálják megismerni és mindenekelőtt emberszámba venni társaikat.

Ez egy mondatba összefoglalva nagyon egyszerűnek tűnik, de ahogy a srácok mind elmondják a valós történetüket, családi hátterüket, és kiderül hogy senkinek sem olyan gondtalan az élete, mint amilyennek látszik, és senki semmilyen problémával nincs egyedül, nagyon megindító és elgondolkodtató az egész.
Bár már rég nem vagyok tizenéves, de tanultam belőle én is.

Sokszor én is maszkot hordtam, hordok. Önvédelemből és megfelelési vágyból. Értem ezalatt bizonyos külsőségek, viselkedés, kommunikáció összességét. S amikor ez nagyon jól sikerül, és az emberek megdicsérik, irigylik a maszkomat, majd elpanaszolják hogy bezzeg nekik milyen nehéz és bezzeg nekem milyen könnyű, akkor elgondolkozom hogy jól van-e ez így.

Nem érzem hogy a társas kapcsolataink fel lennének készülve az igazságra. Arra, hogy valaki felvállalja a fájdalmait, félelmeit, szomorúságát, bizonytalanságát, vagyis "gyengeségét". Pedig lehet hogy sokkal előbb fel tudnánk dolgozni a minket ért traumákat vagy gyorsabban megoldhatnánk a problémánkat, ha nem kellene dugdosni azt mások elől. Sőt, megtudhatnánk hogy mások is járnak hasonló cipőben, hogy ezek az érzéseink teljesen normálisak és helyénvalóak, és valahogy feloldódhatnánk egymás hasonlóságaiban.

Ha valaki megkérdezi hogy hogy vagyok, miért nem mondhatom el neki őszintén? Miért félek attól, hogyha őszintén elmondom hogy most nem vagyok jól, akkor az neki teher lenne, vagy elítélne, vagy "depisnek" címkézne, vagy legközelebb nem kérdezné meg, hogy hogy vagyok?

Ha igazán ismernél...és megkérdeznéd, hogy vagyok ma, azt mondanám, szarul és még csak büszkén sem.

10 évvel ezelőtt, ezen a napon láttam és hallhattam utoljára az édesapámat. Egy külföldi ösztöndíjon voltam fél évet és ők kint voltak nálam látogatóban a családdal. A csodálatos, kalandos tavaszi utazásunk egy hete után ezen a napon indultak haza Magyarországra.

Ha igazán ismernél, tudnád hogy amikor integettem a távolodó autónak, felmerült bennem egy ostoba gondolat: mi van, ha bármi bajuk lesz és most láttam őket utoljára?
Ha igazán ismernél, tudnád mennyire utálom magam ezért a gondolatért, ami Apukám esetében 2 héttel később, tragikus hirtelenséggel igazzá vált.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy gyűlölöm hogy ott a búcsúzáskor nem fogadtam el a kis hangszert amit azért akart adni, hogy zenélgessek magamnak ha egyedül érzem magam.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy életem leghosszabb és legnehezebb napja volt amikor megtudtam a hírt és nem tudtam hazajönni mert egyetlen szabad hely sem volt az aznapi repülőjáratokon. Hogy majd megvesztem a tehetetlenségtől és másnap a repülőn ülve azt figyeltem, vajon Apu a felhőkön ül-e már, vagy még láthatom őt kómában fekve a kórházban?
Ha igazán ismernél, tudnád hogy a halála után annyira próbáltam itthon mások támasza lenni, majd visszautazván az ösztöndíj hátralevő részében is erős lenni, megfelelni, hogy a saját fájdalmamat nem engedtem meg magamnak.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy ez a történet olyan mély gyökereket eresztett a lelkemben, hogy a lelki, érzelmi életem legtöbb rezdülése a mai napig ebből ered.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy milyen dühös vagyok amiért nem tettem fel bizonyos kérdéseket, nem tisztáztam bizonyos dolgokat vele amíg lett volna rá lehetőségem.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy mennyire szomorú vagyok amiért Apu nem ismerhette a Társamat, akit később ismertem meg, hogy nem láthatta a sikereimet vagy épp nehézségeimet a karrieremben vagy a táncban. Hogy sosem láthatta hogy én milyen családi fészket építettem és nem kóstolhatta meg a főztömet. Hogy sosem fog az oltárhoz kísérni és nem fogja a kisgyerekemet lerajzolni, teniszezni vagy zenélni tanítani őt.

Ha igazán ismernél, tudnád hogy nagyon gyakran ostorozom magam ilyen gondolatokkal  annak ellenére hogy tudom, hogy ezzel csak rosszat teszek magamnak és semmilyen szinten nem visz előre.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy azóta nagyon félek bárkihez is igazán közel kerülni, mert félek az elvesztésüktől, és a szorongásom, pánikbetegségem is ide köthető.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy leírni ezeket a gondolatokat - még névtelenül is - szégyenérzettel tölt el, még a családomnak sem mertem elmondani ezeket.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy azt várom el magamtól hogy 10 év elteltével engedjem már el ezeket a fájdalmas gondolatokat, ugyanakkor félek hogyha elengedem ezeket akkor hűtlen leszek Apu emlékéhez. Félek hogyha elengedem a fájdalmat, azzal elengedem a szeretett emlékeket is.

Ha igazán ismernél, azért azt is tudnád hogy legalább ugyanennyi dologért hálás is vagyok az életemben. Hálás vagyok mindenért amit Aputól kaptam. A zene, a mozgás, az állatok és a természet szeretetéért, a nyitottságért, a humorért, az emlékekért. Hogy hálás vagyok a csodálatos Anyukámért és a Bátyámért és imádnivaló családjáért, a Nagyimmal volt bensőséges kapcsolatért. Azért hogy csodálatos Társat találtam, hogy egészségesek lehetünk, és hogy egyre több igazi, mély, őszinte barátságom és emberi kapcsolatom lehet olyan emberekkel, akik igazán ismernek.

Az én életem így kerek, így van egyensúlyban. És nem cserélném el senki máséval.

És ha igazán ismernélek, mit tudnék Rólad? Milyen a Te bőrödben élni?

Ui: a program eredeti honlapja: www.challengeday.org/,
és a szinkronizált epizódok:

http://www.mtv.co.hu/shows/ha-igazan-ismernel/episodes/