Akkor és most
Minden más lett azóta. Más lettem én, más lett a család, más lett a barátság, a Holdtölte, az érzések, a Karácsony, a szerelem, a harag, a féltés, az összetartozás, a nyár, a tél, a zene, a csillagok, az áprilisok és minden. 11 éve már.
Néha úgy érzem, mindent amit most tudok, azóta és ezáltal tanultam és emiatt ismertem meg magam igazán. Néha pedig épp fordítva, azt érzem, hogy ez szinte lebénított és elvesztettem benne önmagamat is és a miértet sosem fogom megérteni.
Hiszek abban, hogy az élet által hozott nehéz helyzetek azért vannak, hogy abból megtanuljunk valamit, vagy hogy egy más, számunkra boldogabb útra tereljenek minket (még ha az út eleje ismeretlen és göröngyös is). Abban is hiszek - tapasztaltam-, hogy minden nehéz helyzethez és kihíváshoz megvan bennünk a szükséges erő és energia hogy megoldjuk, megugorjuk azokat. Ahogy minden betegséghez is bennünk van a gyógyulás képessége is. Ha nagyon nagy a baj, akkor még annál is eggyel nagyobb erőt kapunk hozzá, hogy fel tudjunk állni.
Arra is eljutottam már, hogy sokszor épp az a tanulnivaló az adott helyzet megoldásához, hogy ráleljünk saját erőnkre, hogy képesek vagyunk átvészelni a legnehezebb időszakokat is. Hogy bízzunk és higgyünk magunkban és a szeretetben, a kitartásban, az összetartásban, a mában, a holnapban, az univerzum törvényeiben, az angyalokban, egy magasabb rendező elvben, eltávozott szeretteink gondoskodó mivoltában, Istenben, a felkelő Napban, a gyökereinkben, a céljainkban, vagy bármiben, amiből erőt tudunk meríteni.
De bevallom, ez egy olyan lecke volt az élettől, amit nem látok át ennyire, ami kapcsán a mai napig tud háborogni a lelkem és egy pici "de miért pont így, miért pont akkor, miért pont mi", és egy kis kiábrándultság és kétségbeesés is bennem maradt.
Lehet, hogy a jelenlegi spirituális hozzáállásomat is a történteknek köszönhetem és ez azóta már sok mindenen átsegített. De ez az egy, épp ez a legelső, igazán nagy frász az élettől, ez kicsit mintha mindig megfejthetetlen, elérhetetlen maradna számomra. Van némi elképzelésem, utólagos magyarázatom arra, hogy miért történt, milyen útra terelt, és mégis, fogalmam sincs róla, hogy miért történt és nem tudom/akarom elengedni.
Most ahogy ezt írom, az a gondolatom támadt, hogy lehet, hogy épp ez jelent nekem egy hajtóerőt, hogy ez nem került bennem nyugvópontra? Lehet, hogy ezt sosem fogom elrendezni magamban teljesen és épp ez segít a feladatomra emlékezni és tovább kutakodni, további felismerések felé haladni? Furcsa. De lehet, hogy ez is épp így van egyensúlyban?
Hiányzol Apu, mindannyiunknak.
Vigyázz Rád, vigyázz ránk továbbra is!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
