Testi-lelki egyensúly blog

Egyrészt születésnapom van, amikor szeretek kis számvetést csinálni, kicsit körbenézni kívül-belül, hogy hol tartok az úton. Másrészt úgy döntöttem - ez már érik bennem egy ideje-, hogy a blogom visszavonul. Egy időre biztosan, de az is lehet, hogy végleg.

Az öngyógyítás, önismeret és egyensúly keresés nagyon fontos része volt ez nekem, hogy az érzéseimet, kételyeimet, félelmeimet kiírhattam magamból. Maga az írás folyamata sokat segített, mert ahhoz, hogy formába önthessem, előbb a magam számára is meg kellett fogalmazni, tudatos szintre kellett hozni ezeket a megfoghatatlan dolgokat. És sokszor már amint leírtam, sokkal jobban éreztem magam utána. Érdemes kipróbálni.
Eleinte sok fájdalmam és bizonytalanságom és rengeteg írnivalóm volt, de mostanra már alábbhagyott a lendület. Rendeződtek a gondolatok és érzesek, és elfogyott mögüle a fájdalom, mint a legfőbb hajtóerő. Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan, a nyár folyamán a többi segítőm is jelezte, hogy már nincs rájuk szükségem, tudok már egyedül járni, sőt, repülni is!  Hála az Égnek! :) És hála a Társamnak, a Szüleimnek, a Testvéremnek, a Családtagoknak, a Barátoknak, a Gyógyítóknak és a gyógyító állatoknak is, hogy hozzásegítettek, hogy eljussak ide, a jelenbe, Magamhoz. :)

Búcsúzóul, ezt az általam nagyon kedvelt bölcsességet szeretném idézni, és egy vidám zárásként gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilm jelenetét is megosztom Veletek, amiben kiderül, hogy Dumbo bizony egyedül is képes repülni.

Minden jót kívánok! :)

Nagy mérföldkőhöz jutottam ma és szeretném keblemre ölelni a világot! :) És szeretném a világnak és benne élő embertársaimnak azt üzenni, hogy mindenki tartson ki, álmodozzon, várjon türelemmel, tervezzen, kérjen, adjon, higyjen, bízzon és reméljen és a vágyott eredmény nem marad el! Bár az lehet, hogy időközben átalakul. Valami sokkal jobbá és igazibbá.

Sokat dolgoztam ezért a mérföldkőért, több év intenzív és fájdalmas, néha végtelennek tűnő belső munka vezetett ide. Az elején azt hittem, gyorsabb lesz. Türelmetlenül vártam, siettettem, néha kétségbeestem, elszontyolodtam hogy sosem érek oda, szinte egyenesen teleportálni akartam a "célba", hogy kipipálhassam és onnan mehessek is tovább. Úgy éreztem, feltart kicsit ez az önismereti folyamat, OK, nyissunk egy zárójelet, csináljuk meg aztán becsuk és usgyi tovább. De nem ment gyorsabban, akármennyi akarástól sem (hát persze). Ez a türelmetlenség több hullámban is rámtört, aztán végül letettem róla, mással foglalkoztam és szinte csak utólag vettem észre hogy közben megérkeztem. Nem szól diadalmas zene a háttérben és tüzijáték sem durrog a tiszteletemre, egyszerűen csak belül érzem hogy ez már más. Nem ilyennek képzeltem, de ez jobb. Stabil és igazi és lehet rá alapozni. És most hogy itt vagyok, már olyan természetes az egész, hogy szinte nem is látszik mérföldkőnek. Mostmár csak magától értetődően belesimul a tájba, ahogy lépdelek előre az utamon. Ez már az én részem.

Mindenkinek nagyon köszönöm, akik segítettek ebben. Nagyon bölcsen leginkább azzal segítettek, hogy hagyták, hogy magamnak fedezzem fel az utat, a kérdéseket és a válaszokat is. Hiszen csak így válhatott igazán a sajátommá.

Minden más lett azóta. Más lettem én, más lett a család, más lett a barátság, a Holdtölte, az érzések, a Karácsony, a szerelem, a harag, a féltés, az összetartozás, a nyár, a tél, a zene, a csillagok, az áprilisok és minden. 11 éve már.

Néha úgy érzem, mindent amit most tudok, azóta és ezáltal tanultam és emiatt ismertem meg magam igazán. Néha pedig épp fordítva, azt érzem, hogy ez szinte lebénított és elvesztettem benne önmagamat is és a miértet sosem fogom megérteni.

Hiszek abban, hogy az élet által hozott nehéz helyzetek azért vannak, hogy abból megtanuljunk valamit, vagy hogy egy más, számunkra boldogabb útra tereljenek minket (még ha az út eleje ismeretlen és göröngyös is). Abban is hiszek -  tapasztaltam-, hogy minden nehéz helyzethez és kihíváshoz megvan bennünk a szükséges erő és energia hogy megoldjuk, megugorjuk azokat. Ahogy minden betegséghez is bennünk van a gyógyulás képessége is. Ha nagyon nagy a baj, akkor még annál is eggyel nagyobb erőt kapunk hozzá, hogy fel tudjunk állni.
Arra is eljutottam már, hogy sokszor épp az a tanulnivaló az adott helyzet megoldásához, hogy ráleljünk saját erőnkre, hogy képesek vagyunk átvészelni a legnehezebb időszakokat is. Hogy bízzunk és higgyünk magunkban és a szeretetben, a kitartásban, az összetartásban, a mában, a holnapban, az univerzum törvényeiben, az angyalokban, egy magasabb rendező elvben, eltávozott szeretteink gondoskodó mivoltában, Istenben, a felkelő Napban, a gyökereinkben, a céljainkban, vagy bármiben, amiből erőt tudunk meríteni.

De bevallom, ez egy olyan lecke volt az élettől, amit nem látok át ennyire, ami kapcsán a mai napig tud háborogni a lelkem és egy pici "de miért pont így, miért pont akkor, miért pont mi", és egy kis kiábrándultság és kétségbeesés is bennem maradt.

Lehet, hogy a jelenlegi spirituális hozzáállásomat is a történteknek köszönhetem és ez azóta már sok mindenen átsegített. De ez az egy, épp ez a legelső, igazán nagy frász az élettől, ez kicsit mintha mindig megfejthetetlen, elérhetetlen maradna számomra. Van némi elképzelésem, utólagos magyarázatom arra, hogy miért történt, milyen útra terelt, és mégis, fogalmam sincs róla, hogy miért történt és nem tudom/akarom elengedni.

Most ahogy ezt írom, az a gondolatom támadt, hogy lehet, hogy épp ez jelent nekem egy hajtóerőt, hogy ez nem került bennem nyugvópontra? Lehet, hogy ezt sosem fogom elrendezni magamban teljesen és épp ez segít a feladatomra emlékezni és tovább kutakodni, további felismerések felé haladni? Furcsa. De lehet, hogy ez is épp így van egyensúlyban?

Hiányzol Apu, mindannyiunknak.

Vigyázz Rád, vigyázz ránk továbbra is!

Repes a szívem! Ma van kutyátlanságom utolsó napja, holnaptól lesz egy kiskutyánk! Úgy 30 éve vágyom erre, de gyerekkoromban otthonra nem lehetett, aztán a multiknál túlórázva megint csak nem lehetett. De most lehet! :)))

Kislányként állatorvos akartam lenni, mert azt gondoltam, az állatorvosnak az a dolga hogy kiskutyákat, kiscicákat és kisnyuszikat simogasson :))). Ez volt a konkrét eképzelésem. Aztán Apukám felhomályosított, hogy ez nem pont így van, de az állatok szeretete később is megmaradt. Nagyon sokat olvastam és olvasok állatokról, állatorvosokról, az állatok intelligenciájáról, etológiáról, kutyázásról, állatokkal segített gyógyító munkáról, állat és ember kapcsolatáról.

Aztán néhány éve a kedvesem vizslájával elkezdtem a kutyák csodás világával, ösztöneivel, intelligenciájával, együttműködő képességével a gyakorlatban is megismerkedni. Ekkor még csak egy-egy családlátogatás alkalmával tudtam Rozival lenni. Aztán elkezdtem komolyabban foglalkozni ezzel a témával, kikapcsolódásként kutyasulik bemutatójára vagy kutyamenhelyekre jártunk, klikker tréningre mentünk, Victoria Stilwell majd Cesar Millan műsorait bújtam, terápiás kutyás alapítvánnyal leveleztem, pedig kutyám még sehol. 

Amikor úgy fél éve Rozi nálunk töltött 3 hetet, valami átkattant. Elbűvölt és előhozta a gyerekkori vágyakozásomat. Alig akartam hazaengedni (pedig tudom, hogy fontos otthon lennie) és ürességet és kilátástalanságot éreztem. Aztán a sok álmodozás és hosszas gondolkodás egyszercsak összeért és februárban megszületett a döntés, legyen egy kutyánk. Az élet hozta is hozzá a helyzeteket, hamar találtam tenyésztőt ahol egy gyönyörű kutyalány épp vemhes volt. És most itt vagyunk 8 héttel később, Almára várva.

Szerintem jó eséllyel terápiás kutya lesz belőle, ha máshol nem is, nálunk a családban biztosan. De azért szeretnénk ha idővel tényleg ki tudnánk képezni erre a csodálatos munkára és másoknak is örömet okozna, segítséget nyújtana. Szóval nagy feladatai lesznek a kis hölgynek (természetesen az ösztöneire, alaptermészetére építve, játékosan, velünk együttűködésben fog segíteni). De ez még a jövő zenéje, most csak az a dolga hogy egy vidám és aktív kölyök legyen. Hogy bolondozzon, játsszon, megismerje az új otthonát és minket.

Leendő gazdiként érdekes kettősséget fedeztem fel magamban.
A felnőtt oldalam nagyon próbál felkészülni, mindennek utánajárni, gondosan kiválasztani a felszerelést, odafigyelni a táplálásra, napirendre, egészségre, betartandó szabályokra, nyugodt légkörre. Mert ugye kutyát tartani nagy felelősség. Aztán ott van bennem a kis "állatorvos" gyerek is, aki majd kiugrik a bőréből annyira izgatott, aki számolja a napokat, az órákat a kis pajtás érkezéséig és semmi más nem érdekli. Aki elképzelhetetlennek tartja, hogy felnőtt módjára nyugodtan találkozzon a kiskutyával, mert csak ugrándozna naphosszat örömében. Akinek majd kiugrik a szíve még a gondolattól is, hogy egy kutyával oszthatja meg az életét ezentúl. Mert ugye kutyát tartani nagy boldogság!

Ez a kettősség nagyon viccesen megmutatkozott a hétvégén. Elmentünk az állatorvoshoz előzetesen megbeszélni, hogy milyen oltási programot javasol, mikor hozzuk el hozzá először a kis lurkót, mire figyeljünk, stb. Csak szép felelősségteljesen. Aztán beléptünk a rendelőjébe és amikor kicsit tétován nézett ránk, hogy állat nélkül érkeztünk, váratlanul előugrott belőlem a gyerek, szökkentem egyet és elrikkantottam magam: lesz egy kiskutyánk! :))) Jót mosolyogtunk, magam is meglepődtem hogy ez így kifakadt belőlem, de olyan jó érzés volt!

Nem tudom leírni amit érzek. Gyerekkori álmom fog beteljesülni és itt állok a küszöbén. Még születése előtt kinéztük, hogy honnan szeretnénk, azóta csak cammognak a napok, hetek. Valahol persze kellett is ez a felkészülési idő, hogy tényleg át tudjam élni minden fázisát. Izgalmat, ijedtséget ("úristen, tényleg lesz egy kutyánk?"), türelmetlenséget, elbizonytalanodást, elhatározást, várakozást, örömet, mindent.

Fura, de van egy kis ijedtség is amikor az ember az egyik nagy álma küszöbén áll. Amikor a dédelgetett kép valósággá válik, amikor a bennem élő gyerek felnőtt fejjel, marketinges diplomával mégiscsak "állatorvos" lehet. De hát a lelkem nem felejt, nem felejti el hogy mire vágyott egykor, és a lelkem boldog most. Nagyon. Ezt szerettem volna Veletek megosztani.

A legnagyobb tanulság számomra, hogy a dédelgetett álmokat nem szabad örökre dédelgetni, egyszercsak valóra kell váltani! :)

Kívánom Nektek is, hogy a legkedvesebb gyerekkori álmaitok is valóra váljanak, és még akkor se tegyetek le róla ha várni kell rá, vagy ha átmenetileg úgy nézne ki, hogy nincs esély rá. A lelketek fogja tudni, hogyan legyetek boldogok.

Maradva a gyerekkornál, Hamupipőke dala az álmokról magyarul és angolul:

ui: Lesz egy kiskutyáááááááááááááááááááááááááánk!!! :)

Csak egy rövid gondolat a feltétel nélküli elfogadás és szeretet kapcsán.
(Bár a legtöbb posztomat rövidnek szánom csak aztán belemelegszem).

Évekkel ezelőtt egy multis főnökömtől hallottam egy gondolatébresztő mondatot az elfogadás és a tolerancia közti különbségről. Sokszor eszembe jut, amikor ezekkel a fogalmakkal találkozom. Mintha egymás szinonímáiként használnánk őket, pedig van egy alapvető különbség.

A toleranciában megkülönböztetés van, az elfogadásban egyenlőség.

Ma egy interjúban hallottam amint valaki azt mondta, hogy a hosszú házassága titka - többek között - a tolerancia. Nekem ez nem túl megnyugtató.

A tolerancia azt jelenti, hogy látom, hogy van egy rossz tulajdonságod (=én rossznak ítélem meg egy tulajdonságodat, viselkedésedet) de én azt megtűröm, elviselem, tolerálom, kibírom, mert szeretlek. Tehát ez egy kompromisszum, ami erőfeszítésbe telik. Lehet, hogy ez a könnyebbik út, de benne van az is, hogy esetleg csak rövidebb távon működik. Könnyen lehet, hogy a türelem egyszer elfogy, egyszer tele lesz a pohár és visszafordíthatatlanul túlcsordul.

Ezzel szemben az elfogadás azt jelenti, hogy nem cimkézem fel, hogy az Neked egy rossz tulajdonságod (és én mily nagylelkű vagyok hogy türelemmel elviselem). Hanem elfogadom azt, amilyen vagy. Hiszen olyan vagy, mint én, mint mi itt mindannyian, sokféle tulajdonsággal, színekkel, árnyalatokkal.

Szerintem inkább ez utóbbi lehet a hosszú kapcsolatok valódi "titka". Talán ez jóval nehezebb, nagyobb tudatosságot és kisebb egót igényel, de ha egyszer valaki felé megvan a teljes elfogadásom, az nagyon felszabadító. Hiszen az elfogadást őszintén, belülről érzem, ez nem kerül semmilyen erőfeszítésembe, nem egy szerepet játszom ami el tudna fárasztani. Míg a tolerancia átmeneti, az elfogadás végtelen.

Egy következő "lecke": magunkat szeretni. Hát nem egyszerű? Nekem nem.

Ha van valaki, akivel együtt tényleg az egész életedet le fogod élni, együtt fogsz megöregedni és jóban, rosszban, egészségben, betegségben együtt leszel, az saját magad. Gondoltál már erre így? Szerintem sokan könnyebben megígérjük ezeket egy másik embernek házastársi eskü formájában, mintsem magunkkal ilyen hosszútávú hűség és szeretet szövetséget kötnénk.

Fel tudod sorolni 10 hibádat? Akár 20-at is? És ugyanennyi szerethető tulajdonságodat?

Én mára már fel tudom sorolni a jó tulajdonságomat, amiket én szeretek. Van bennem sok szeretet, érzékenység, érzelemgazdagság, figyelmesség, empátia, humor, jóindulat, rendszerszemlélet, gyakorlatiasság, problémamegoldó képesség, állatszeretet, intuitív képesség, asszociációs képesség, kreativitás, eredetiség, spiritualitás, nyitottság, őszinteség, kiváncsiság, alázat.
De néha mégis azt gondolom, illetve félek attól, hogy ezek mások számára nem érdekesek, feleslegesek, a mai viágban nem ezekkel lehet érvényesülni, stb. Persze közben nem akarok olyan lenni mint mások, élvezem amit egyedinek tartok magamban, csak még az hiányzik és azon vagyok, hogy ezekből önbizalmat is tudjak meríteni. Hogy annyira szeressem ezeket a tulajdonságaimat, hogy ne bizonytalanítson el, hogy a körülöttem levő világ nem ezekkel van elfoglalva és másoknak is magabiztosan megmutathassam magam.

Ez az önszeretet, önismeret egyik része. De van nálam egy másik is, aminek a tünetei már baromira zavarnak, ezt még helyre kell tennem.

Nem tudom más hogy van vele, de nekem vannak olyan dolgok, amik tudom, hogy örömet okoz(ná)nak, de mégis csak különleges alkalmakra tartogatom őket. Nem hallgatom meg a kedvenc számomat minden nap, csak ha extra turbózásra vágyom. Nem főzöm meg a kedvenc kajáimat, nem veszek minden nap habfürdőt, nem a legszebb bögrémből teázom és még sok ilyen. A legfurcsább az, hogy másokat viszont nagyon tudok erre buzdítani, hogy megérdemlik hogy apróságokkal lepjék meg, ajándékozzák meg magukat. Miközben én már egyre kevésbé csinálom így. Sőt, ha egyedül vagyok ez még rosszabb. Rendszertelenül eszem, alig iszom, nem terítek meg rendesen, nem ágyazok meg rendesen. Egyszerűen mindaz a törődés és figyelmesség, amit mások iránt fáradhatatlanul és boldogan megteszek, magamért nem megy. Arra lusta vagyok, nincs motivációm, nem okoz sikerélményt. Alapvetően szeretek néha egyedül lenni, nem zavar a saját társaságom :), de valahogy ezek az alapok, mint evés-ivás-mozgás-alvás ilyenkor teljesen szétzilálódnak. Nem jó ezzel szembesülni. De valószínűleg időszerű.

Te meg tudod engedni magadnak, hogy az igazi belső vágyaid szerint élj? Hogy jó értelemben véve előtérbe helyezd magad, hogy igazán kényeztesd, jutalmazd magad még akkor is, ha semmit nem tettél amivel ezt külön ki kell érdemelni? Azt hiszem nálam itt van a kulcs, kell valami, ami miatt ezt megérdemlem magamtól. Hülyeség, de jelenleg így működöm.

Egy kisgyereknek minden megadunk amit csak tudunk (most vonatkoztassunk el az anyagiaktól), finom és megfelelő minőségű ételt, elég folyadékot, meleg otthont, biztonságos felszereléseket, fejlesztő játékokat, jó levegőt, mozgást, szórakoztató programokat, együttléteket, áradó szeretetet, végtelen időt és türelmet. Pedig nem tesznek semmit, "csak" léteznek.

Akkor felnőttként ez hogyhogy nem jár magamnak? Miért csak a párom kedvenceire figyelek? Ha elutazott pár napra, miért az ő kedvenc műsorát veszem fel a TV-ből, miért nem tartok táncos film maratont vagy vagyok nyakig arcpakolásokban és eszem a kedvenc húsos kajáimat vagy megyek el egyedül sétálni a kedvenc sziklámhoz, amikor olyan szépen süt a nap? (Aztán miért haragszom magamra, ha besötétedik és ő hazaér és már mindebből nem lesz semmi amire pedig ott volt egy csomó időm?)

Miért érzem önzőnek, hogy egy finom húsos kaját készítsek magamnak, amikor tudom, hogy abból a párom nem "ehet", mert ő nem eszik húst? Miért érzem hogy ez nem fair, hogy olyat főzök amiből őt eleve "kizárom"? (Ő nem várja el ezt tőlem, ő maga is főzött már nekem húslevest, tehát ez csak egy belső gát.) Miért csak akkor főzöm meg magamnak, ha egyúttal a húsmentes változatát el tudom készíteni neki is? (Ismétlen nem ő kéri, ő arra kér hogy egyek húst mert tudja, hogy a lételemem...) :(

Pár hét múlva lesz egy kutyám, már mindennek utánaolvastam, hogy mi lesz számára az ideális étrend, táp, fekhely, napirend, mozgásigény, minden. A sajátomról csak elég halvány fogalmaim vannak...

Most hogy ezt így írásban is összefoglaltam, még jól fel is húztam magam. Szuper.

De azt hiszem ez is az önszeretet része, megismerni és elfogadni amilyen vagyok. Azzal együtt amilyen most vagyok, és azzal együtt amilyen nem vagyok, feltételek nélkül, jelen időben. Egyszerűen csak úgy ahogy létezem, csak azért, mert létezem. Mert megérdemlek minden földi és égi jót, csak azért, mert létezem.

Olyan különleges a mai dátum, hogy már reggel megörültem neki.

Már akartam írni az apró örömökről, amik hétköznap bármikor ránk találhatnak, nekem ez a dátum is ilyen. Nem nagy dolog de mivel csak 4 évente fordul elő, ettől érdekesebbé válik.

Láttátok az Amélie csodálatos élete c. filmet? Annak az elején voltak összegyűjtve helyes kis szituációk, amik örömet okoztak Amélienek. Nagyon mosolyogtam rajtuk, mert nekem is van sok hasonló, amiket ha észreveszek, kellemes érzés fut át rajtam.

Ilyenek nekem (teljes összevisszaságban és a teljesség igénye nélkül):
- ha ropog a hó a talpam alatt és fehéren szikrázik az utcai lámpafényben,
- ha az első napsütés melegét megérzem,
- ha egy fárasztó nap végén, egy hosszú séta után leülhetek és hangos sóhajjal hátradőlhetek végre,
- ha reggel felkeléskor nyújtózom egy jóízűt,
- ha egy harkály kopácsol egy közeli fán, mindig megállok és megkeresem,
- ha a telihold bevilágít az ablakon,
- ha egy idős bácsit és nénit látok kézenfogva, vagy egymást szeretettel támogatva,
- ha látom, hogy az egyik ember előzékeny a másikkal, például a sofőr megvárja a busz után szaladó utast,
- ha távol a kis hazánktól magyar rendszámú autót/kamiont látunk és barátian jelzünk egymásnak,
- ha látom hogy egy állat segítségére van egy embernek  (pl. vakvezető kutya),
- ha pont van a boltban egy utolsó darab abból, amit keresek,
- ha a rádióban elcsípem az egyik kedvenc dalomat,
- ha mosás előtt a nadrág zsebében váratlanul egy kis pénzt találok,
- ha akkor nézek az órára, amikor az épp a születési dátumomat mutatja (08:24), :)
 

Ezek olyan pici pillanatok, amikért nem kell messzire menni, de nyitott szemmel és szívvel kell benne lenni a pillanatban, hogy észre is vegyük és örülni is tudjunk nekik. :) 

Szerintem a nagy többségünkkel történik valami jó szinte minden nap, csak lehet, hogy túl nagy dolgokat várunk, vagy a sok nehézség között már a pici jót is nehezen vesszük észre? Pedig hiszem, hogy ezek az apró örömök nagyon is kellenek a lelki egyensúlyhoz, és hogy sok kicsi sokra megy.

Nektek is biztosan van sok apróság, ami jókedvre derít és megmelengeti kicsit a szíveteket, mik ezek?

További szép február 29-ét kívánok! :)

Aki valamennyire megpróbálta már egyensúlyba hozni a lelkivilágát, biztosan az elsők között találkozott a feladattal: elengedés.
Önsegítő módszerek, önismereti könyvek szerves része ez a téma, sokféle megfogalmazásban találkozhatunk vele: engedd el, tedd le, hagyd hátra, képzeletben vágd le magadról a szálakat, öntsd ki a teli kelyhet, engedj el mindent ami visszahúz és nem engedi hogy a jelenben légy.

Engedd el a haragot, a fájdalmat, a múltat, az önvádat, a neheztelést. Engedd el a szorongást, a félelmeidet, a megfelelni vágyást, a jövő miatti folytonos aggódást. Engedj el mindent, ami a múlt vagy a jövő és foglalkozz az itt és mosttal.

Kis logikus énemnek ez nagyon szimpatikus és érthető gondolat volt: magamért csak ebben a pillanatban tudok tenni, de ha ezt a pillanatot elfecsérlem arra, hogy a múltat elemzem, vagy a jövőt próbálom előre kisakkozni, akkor nem sokat tudtam tenni magamért most és az életkedvem, energiám is elfolyik. Na akkor ezen változtatnom kell!

Aztán amikor napjában 26-szor vettem észre hogy a kis elmém mindenfelé jár az időben, csak a mostani pillanattal nem kezd semmit, akkor kezdett zavarni a dolog. Azt hittem, könnyebb lesz.

Ahogy már korábban írtam, én sokféle segítséggel másztam ki a pánikbetegségből. Agykontrolloztam (ott már az alaptanfolyamon is van egy elengedés, megbocsátás relaxáció), shiatsu gyógyász tanított a jelenben lenni, kineziológiával kerítettünk elő és írtunk felül múltbéli negatív hatásokat és pszichológiai ülések sorozata szólt arról hogy "miért pont én?!" sértődöttségét feloldjuk. Ha visszanézek, mindegyikben közös volt az elengedés témája. Aztán amikor nemrég újra előjött ez, hogy el kell engednem a múltat, nagyon megijedtem. Két és fél év kemény önismereti út áll mögöttem, és még mindig van mit elengednem, még mindiiiiiig?

És akkor felhomályosítottak: ami tegnap történt már az is a múlt, és ami délután fog történni, az is a jövő. És ebben az adott pillanatban nem tudod megélni egyiket sem, mert az egyik már mögötted van, a másikhoz pedig még nem értél oda.

Ezért ez egy folyamatos feladat, nem lehet azt mondani hogy én elengedtem ezt és ezt és akkor én köszönöm szépen, készen vagyok. Ahogy újabb pillanathoz érünk újabb múlt és új jövő keletkezik, amivel kapcsolatosan újra előjön az elengedés. Vagyis ezen folytonosan dolgozni kell és csak nagy tudatossággal lehet állandósítani, nekem eddig csak pillanatokra sikerült.

Azokban a pillanatokban, amikor ez sikerül, nekem az egy furcsán üres és bizonytalan, mégis könnyű és szabad állapot. Az ember fel tud egy kicsit lélegezni, hogyha épp nem magát vagy másokat ostorozza valami elmúlt történés miatt és nem azon aggódik hogy mi lesz holnap. Ugyanakkor ez a légüres tér kicsit ijesztő is tud lenni nekem, talán csak azért, mert nem vagyok hozzászokva. Azt hiszem, ezt az "üres kehely" állapotot szokták belső csendnek nevezni. Amikor csak vagyok és ezt tudatosan hagyom.

Nekem tehát az elengedés és a jelenben lét valahogy összefonódnak. A mostani tudásom szerint ez egy olyan állapot, amikor nem a múltbéli dolgokból definiálom magam, nem ezek az építőkockáim, hogy én egy olyan ember vagyok akivel ez és ez történt, adottak az anyagi körülményei és olyan sors vár rá mint a xy-ra, stb. Hanem az adott pillanatban félre tudom tenni, kiürítem magamból ezeket a korlátozó dolgokat és meg tudom engedni magamnak hogy csak legyek az, aki vagyok. Ezekben a pillanatokban sok minden történhet. Észrevehetem a napsütés melegét, észrevehetem a másik ember jó tulajdonságát, az ételem finom ízeit, a környezetem változatos színeit, felismerhetek valami összefüggést, rácsodálkozhatok, hogy az ég kék, a fű zöld és a fák nem nőnek az égig, jöhet egy új ötletem és egy csomó érdekesség amit a gondolataim keltette belső zajban nem vettem, nem is vehettem észre.

Ha nagyon nehezen tudom rávenni az elmémet a kikapcsolódásra, akkor nálam az segít, ha valami aktivitásba kezdek ami leköt és örömet okoz, feltöltődök tőle. Például ha belefeledkezem az egyik hobbimba, festegetek, táncolok egyet a kedvenc számomra, állatok között vagyok, friss levegőn vagyok és csak jól érzem magam. És ha innen nézem, akkor nem is olyan ijesztően nehéz ez az elengedés, csak meg kell tudni engedni magunknak.

A végére egy könyvajánló: Eckhart Tolle: A most hatalma című könyve alapmű ebben a témában (elolvasható itt).

Kedves Olvasóim!

Hamarosan lezárul a 2011-es év és egy izgalmas, lendületes új évnek nézünk elébe.
2012-re kívánom, hogy mindenki vágyai és céljai úgy teljesüljenek, ahogy az a legjobb számára és a legmagasabb szinten segíti lelki fejlődését és egyensúlyát.

Hagyjuk bátran hátra mindazt, ami már nem szolgál bennünket, ha úgy tetszik ezt megtehetjük most az óév búcsúztatásakor, vagy év közben is bármikor, újra és újra.

Ahogy mondani szokták, teli csészébe nem lehet tölteni, tehát öntsük ki először amit már nem szeretnénk cipelni a szívünkben, lelkünkben. Tegyük le (ezt akár ténylegesen leírhatjuk és ünnepélyesen megsemmisíthetjük) a neheztelést, haragot, kishitűséget, lemondást, önmagunk ostorozását, a környezetünk vádolását, az elvárásokat és a félelmeinket.
De maradjon bennünk szeretet és tisztelet önmagunk és környezetünk iránt, éberség és nyitottság arra, hogy a megüresedett helyet az új év (vagy egy új pillanat) megtölthesse új energiákkal, új megtapasztalásokkal, új érzelmekkel, tudatossággal és egyensúllyal.

Élményekkel és építő változásokkal színesített, boldog új évet kívánok! :)

Delftin

Itt az ideje, hogy a blog címadó témájáról is megosszam pár gondolatomat. Ahogy az nálam lenni szokott, az elméleti dolgokat, máshol hallott/olvasott gondolatokat nem szoktam egyből elfogadni. Jobb szeretem átgondolni, megkérdőjelezni és gyakorlatban megtapasztalni. Így a magam rendszerén "átégetve" tudom igazán a magamévá tenni és utána tudom azt továbbadni is. Ez most is így van, talán ez a poszt ezért íródott a lelkemben ilyen hosszasan.

Eleinte azt hittem (persze nem tudatosan), az egyensúly azt jelenti, hogy egy semleges álláspontra helyezkedve, mindig stabilan középen állva kell élnem az életem. És nagyon kiakadtam, ha valami miatt mégis kibillentem onnan ("ez nem én vagyok!"). Láttam a világ zajlását, de valahogy nem vettem részt benne igazán. Úgy éreztem akkor teszek jót magamnak és a világnak, ha nem nagyon folyok bele érzelmileg a negatív történésekbe, hanem próbálok stabil, pozitív támasz maradni. Azért tettem így, mert nem akartam még nagyobb figyelmet, még nagyobb energiát adni a negatív történéseknek. Aztán idővel felismertem, hogy ezzel a kívülállással nem igazán segítek nekik sem, és magamnak sem teszek jót ha elnyomom az érzelmeimet, és megpróbálom elnyelni a mások által vetett hullámokat.

Mára már épp ellenkezőleg látom: egyensúlyban lenni úgy tudok, ha az élet történéseinek sodrában élek és elfogadok mindent, amit hoz. Jót és rosszat, könnyűt és nehezet, ajándékot és feladatot.
Ha egyre tudatosabban élem meg mindazt, ami történik velem, a jelenben maradva, tudva hogy a boldogságomért tenni csak én, és csak itt és most tudok. Ha nem teszek a magam fejlődéséért, a saját vágyaimért az is az én felelősségem, de ha igen, a sikerélmény is az enyém.

Ha mindent ami rajtam múlik megteszek fizikai síkon, ugyanakkor bízni tudok abban hogy a rajtam felül álló részt az élet megfelelőképp elrendezi. Ha a szabad akarat és a felsőbb akarat (ki-ki nevezze ahogy szeretné) egyensúlyban van az életemben, már sokat tettem magamért.

A színek nyelvén az egyensúlyi állapot nem a színek hiánya (=fekete), hanem a színek összessége, teljessége (=fehér).

Az egyensúly tehát épp az egyensúlytalan állapotokon, kilengéseken keresztül jön létre bennem.
A kiegyensúlyozottságba belefér, sőt a része néha kicsit lejjebb, néha kicsit feljebb lenni, néha kicsit befelé, néha kicsit kifelé élni, néha a nőies intuitív oldalunkra hallgatni, néha a férfias teremtő energiánkkal boldogulni.
Belefér mindaddig, amíg oda tudok figyelni az arányokra és nem tolódik el egyik véglet felé sem. Ehhez pedig időről időre érdemes elcsendesedni és magamra, a belső hangra figyelni vagy néhány lépésre eltávolodva megnézni a helyzetet.

És ha kibillenve érzem magam, akkor kell a leginkább tudatosítani magamban, hogy ezek a váltakozások az életünk természetes részei, mivel a világ polaritását tükrözik és nincs egyik a másik nélkül.
Ahogy férfi nélkül nincs nő, ahogy nem nélkül nincs igen, ahogy árnyék nélkül nincs fény.

Polaritás nélkül nincs egyensúly.

Angyal.
Béke.
Család.
Csend.
Csillag.
Dallam.
Együttlét.
Érték.
Fenyőillat.
Fény.
Gyerekkor.
Gyertya.
Hagyomány.
Izgalom.
Jelen.
Jótett.
Kézmeleg.
Könnycsepp.
Létezés.
Meghittség.
Megnyugvás.
Mosoly.
Nyugalom.
Ölelés.
Pillanat.
Remény.
Sors.
Szeretteink.
Temető.
Újjászületés.
Vidámság.
Zene.

Békés, Boldog Karácsonyt kívánok Nektek és Szeretteiteknek!

Ahogy a Pay it forward - A jövő kezdete c. film mondanivalója is nagyon megfogott, ugyanannyira elgondolkodtató ez a kis videó is.
Készítői a "Kedvesség bumeráng" címet adták neki.

Nagyon sok gondolat és érzés merült fel bennem a kisfilm hatására.
Számomra nagyon jó érzés látni benne azt a folyamatot, ahogy az emberek egymás iránti figyelmessége, kedvessége egy-egy pici mozzanatból egy csodálatos "lavinává" áll össze, és csak hömpölyög tovább. Hiszem hogy ez az életben is így működik, csak ott nem mindig látjuk meg a jótettek láncolatát. De ha látjuk, ha nem, attól még létezik. Sok kicsi jó összadódva óriási erőre képes.

Tetszik, ahogy ez a film olyan közel hozza és kézzelfoghatóvá teszi azt, hogy egy jobb világért, a változásért mi tudunk a legtöbbet tenni. Mi, hétköznapi emberek. Nem másoktól, vagy a nagy vezetőktől kell várni hogy javuljon a világ. Miénk a változtatás felelőssége, de a jó hír, hogy ehhez minden képességünk is megvan. Minden egyes ember, minden egyes nap tud érte tenni valamit. Itt és most.

A kisfilmen látszik, hogy az az ember is örül, aki kapott valamit, de azt is jó érzés tölti el, aki ad. És ez utóbbi nagyon fontos. Amikor adunk, ne mérlegeljük hogy kapunk-e valamit cserébe, ahogy olyan feltételhez se kössük, hogy csak akkor adok, ha majd ő is továbbadja. Az már nem a mi dolgunk. Ha feltételek és elvárások nélkül tudunk adni, akkor fogjuk igazán megérezni, hogy adni jó.

És nekünk csak ennyit kell tenni. Észrevenni és megragadni az alkalmat, amikor adhatunk.

Egy bátorító mosolyt, egy kedves köszönést, egy megértő érintést. Segítő kezet, egy jókívánságot, egymásra figyelést. Bármit, ami fordított helyzetben nekünk is jólesne.

Apró pici dolgok ezek, egyesével talán jelentéktelennek látszó részletek. Ugyanakkor éppen ezekből az apró építőkockákból áll össze a nagy egész. Az életünk, a világ, amiben élünk, a környezetünk, a légkör ami körülvesz minket. Ahogy a szereplők, úgy mi is  is - ha csak pillanatokra is - egymás életének részesei leszünk. És amikor kapcsolatba kerülünk egymással, fontos hogy milyen minőséggel, odafigyeléssel tesszük azt.

Aztán - mivel a világ egyensúlyra törekszik - egy szép napon, amikor nem is várjuk, hozzánk is visszatérhet a kedvesség bumeráng.

A nap dalát eddig úgy válogattam össze hogy kapcsolódjon is az adott bejegyzés mondanivalójához, és rosszkedv esetére felvidító is legyen egyben.

A mai választásom egy kicsit több ennél, és megszavazom az elmúlt egy év dalának. Mert arra jutottam, hogy bármi van, először hagyni kell hogy most az legyen (oka van, a változás építő, ér sírni, és sorolhatnám).

Ha hagyjuk hogy legyen ami van és nem állunk ellen az élet sodrásának, sokkal előbb megleljük a vágyott kiutat is!

The Beatles - Let It Be

“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha)

Ma hallottam egy újabb gondolatot a sírás kapcsán.

Ennek a lényege az volt, hogy ha valaki a jelenlétedben sír, ne legyél zavarban tőle, hanem légy büszke magadra, hogy olyan biztonságban érzi magát veled, hogy sírni tud előtted. A legjobb amit tehetsz ha hagyod hogy sírjon és ezáltal megkönnyebbüljön.

Mivel korábbi bejegyzésemben is foglalkoztam ezzel a témával, ezért akartam ezt is megosztani.

Aki nem mutat meg a valódi érzéseiből semmit, még a legközelebbi családtagjai vagy barátai előtt sem, az egy olyan maszkot visel magán amivel elzárja magát a környezetétől. Valószínűleg azért teszi ezt, hogy megóvja magát a sérülésektől. De így nemcsak a sérüléstől, hanem attól is elszigeteli magát, hogy őszinte megértést és elfogadást kapjon. Pedig arra mindannyiunknak szüksége van.

Senki sincs egyedül semmilyen problémájával vagy érzésével, csak ez a mszkok mögé rejtőzve nem látszik. Sokkal több közös van bennünk az embertársainkkal, mint gondolnánk. Mindenki, minden egyes ember vágyik a szeretetre, törődésre és megértésre. És mindenki meg is érdemli azt!

Az érzelmek nem jók vagy rosszak, hát ne félj a sajátjaidtól sem és ne ítéld meg a másik emberét sem! Ha megpróbálod meghallgatni és megérteni, már sokat segítettél neki. És ezt a segítséget Te is meg fogod kapni amikor szükséged lesz rá. Lehet hogy nem ugyanattól az embertől, vagy nem ugyanolyan formában, de Rád is figyel valaki. De hogy segíteni is tudjon, fel kell fedni az érzéseidet.

Érezni nagyon is emberi dolog és mindenkiben nagyon-nagyon sok érzés lakik, ebben biztos vagyok. De abban nagy különbség van, hogy ebből ki mennyit mutat meg. Ha már a világban annyira szeretünk jelzőket aggatni egymásra, én szívesebben vagyok érzékeny vagy érző ember, mint érzéketlen. És Te?

Írd le magadnak, írd le a másiknak, mondd el másoknak, mutasd ki, ismerd fel, vállald fel...elő az érzelmekkel!!!

Steve Jobs, a világ legnagyobb technológiai vállatának alapítója elment. Ahogy a halála kapcsán egyre több cikket és videót láttam az életéről, a technológiai vívmányai mellett másra is figyelmes lettem. Steve Jobs, akit felvállaltan "látnok"-nak titulálnak, nemcsak életében, hanem a halálával is tanított.

Ha bármikor is azt gondoltuk volna hogy a technológia világa és a spiritualitás egymástól távol eső területek, hát ő az ellenkezőjét bizonyítja.

A híres 2005-ös, Stanford-i végzős egyetemistáknak szóló beszédét mondatról mondatra érdemes átgondolni, nagyon inspiráló. Steve ebben a saját életének nehézségeiről, buktatóiról beszél, amelyekről utóbb mindig kiderült, azok az események valami sokkal jobb irányba terelték őt. Hogy nem jött volna az adott siker, ha nincs korábban az adott "kudarc".

Mintha ezek az események, egy sokkal nagyobb terv részeként történnének. Csak amikor benne van az ember, akkor még nem áll össze a kép, csak utólag, több év távlatából visszanézve válik minden tisztává.

Példaként azt hozza, hogy nem tudott volna a Macintoshba olyan innovatív és egyedi betűkészleteket beépíteni, ha tíz évvel korábban nem hagyja ott (nagyrészt pénzhiány miatt) a főiskolát és nem kezd el csak az esztétikai élvezet kedvéért kaligráfia órákat venni. Bár akkor még nem is gondolt rá hogy ez egyszer a hasznára lehet, csak a szívére hallgatott és azzal foglalkozott amiben jól érzete magát. Megalkuvás nélkül.
 

A beszéd eredeti szövegéből idézve, engem ez a rész szólított meg a legjobban:

"And much of what I stumbled into by following my curiosity and intuition turned out to be priceless later on....Of course it was impossible to connect the dots looking forward when I was in college. But it was very, very clear looking backwards ten years later.

Again, you can't connect the dots looking forward; you can only connect them looking backwards. So you have to trust that the dots will somehow connect in your future. You have to trust in something — your gut, destiny, life, karma, whatever. Because believing that the dots will connect down the road will give you the confidence to follow your heart, even when it leads you off the well worn path. And that will make all the difference."

"Sok dolog amibe belebotlottam kiváncsiságomat és ösztöneimet követve, később megfizethetetlen értéknek bizonyult....Természetesen lehetetlen volt főiskolás koromban a pontok (életesemények - a szerk) ilyen kapcsolatát látni. De a kapcsolat nagyon tisztán látszik 10 év távlatából visszatekintve.

Ismétlem, nem tudod egymáshoz kapcsolni a pontokat a jövőt fürkészve. Az összefüggéseik csak utólag visszanézve látszanak majd. Ezért bíznod kell abban, hogy a pontok valahogy összekötődnek a jövődben. Valamiben bíznod kell - az ösztönös megérzéseidben, a sorsban, életben, karmában, bármiben. Mert ha hiszel abban, hogy a pontok össze fognak kapcsolódni az utad során, akkor tudsz bizonyos lenni abban, hogy a szívedre hallgass még akkor is, ha éppen eltérít a jól kitaposott útról. És ez jelenti majd az igazi különbséget."

Steve Jobs, Stanford Commencement Adress, 2005

Nyugodjon békében.

A beszéd, magyar felirattal:

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Louis Armstrong - What A Wonderful World

Egy nagyon komoly beszélgetés során ráébredtem valamire a színek kapcsán.

A saját életem színei és a körülöttem levő világ színei közt óriási szakadékot találtam. Az elmúlt időszakban belül mintha egy tiszta vásznat készítettem volna elő és vártam hogy a világ körülöttem telepingálja ragyogó színekkel. De valahogy nem akart összejönni.

A tiszta vásznat nagyon nagy munka volt létrehoznom, erről sok korábbi bejegyzésem szól. De arra most jöttem rá, hogy ezt teleírni, színekkel megtölteni csakis magam tudom, csakis belülről, a saját magam színeiből.

A törekvésemet hogy színesítsem az életem, kis képzavarral élve a vak is látta, de én eddig nem vettem észre hogy milyen motiváció dolgozik a bensőmben. Nekem most állt össze a kép. Az állatok szeretetén kívül mnden egyes kedvtelésem és hobbim a színek körül forog. Üvegfestés és sminkelés. Színtanácsadás és színterápia (Aura-Soma). Színes koktélok és fotózás. Színek színek hátán. Gyönyörködöm bennük ahogy megfestem, kikeverem őket. Imádom hosszasan nézni egy naplemente vagy a szivárvány tündöklését.

Mindig is csodáltam az élénk, ragyogó színeket, de én mégis feketébe, fehérbe vagy ezekhez nagyon hasonló színekbe öltöztem szívesen. Tonnányi gyönyörű színes fotó van lementve nálam, és nemrég színes ceruzákat vettem magamnak. Akármennyi színnel vettem körül magam, valami meggátolt hogy igazából azonosuljak velük. Lehet hogy most hogy megláttam, le is tudom bontani ezt a falat?
És ha lebontottam, megvalósíthatom az álmomat, egy helyet ahol mindenkinek segíthetek rátalálni a valós színeire kívül és belül?

Sokszor hallom, hogy az életben nem minden fekete vagy fehér. De magamban valahogy úgy folytatódott a kép, hogy ilyenkor a köztes szürke árnyalatokról beszélnek, tehát a két véglet egyfajta keveréke az, ami ezen kívül létezik.

De hogy van vörös is, meg kék is, meg lila is, meg sárga is, meg magenta is, meg narancs is, meg zöld is, és még ki tudja hány különböző tündöklő szín, azt lyenkor nem vettem számításba! Pedig azt hiszem igazából erről szól ez a mondás, hogy mennyi minden van még a fekete-fehér világon kívül!

Fenti felismerés nyomán eszembe jutott egy film, ami nagyon tetszett régen (hát persze). Pleasantville a címe, és bizony éppen ez a mondanivalója, hogy milyen fontos a bennünk elrejtve élő, saját színeinket felszabadítani.
Egy fekete-fehérben élő mesebeli városka (Pleasantville - Kellemesfalvaként tudnám fordítani) életében komoly felfordulást hoz amikor felfedezik és megélik valódi érzelmeiket és ennek nyomán megjelennek az életükben a színek is. Semmi sem marad a régiben, és a változással bizony nehézségek is együttjárnak, de mégsem akarják vissza a fekete-fehér makulátlan, langyos tökéletességet. Élni akarnak! :)

Az igazi ÉLET színes, változatos, szenvedélyes, ízletes. Belefér a fent és lent, a vele és nélküle, a veszekedés és a kibékülés, a hibázás és a változás.

És ezek az ízek és színek mind bennem vannak, mindenkiben benne vannak, csak bátran szabadjára kell engedni őket hogy igazán megérezzük, milyen is az ÉLET!

A Te életed színes annyira, amennyire szeretnéd?

Érzelmek teljes skáláját mozgatta meg és hozta felszínre bennem, hogy egy vizsla, Kósza imádott 10 éves vizslája nálunk nyaralt. Röpke 3 hét alatt az életünk szerves részévé, résztvevőjévé vált, és észrevétlenül behálózta a szívemet.

Mindig is nagyon szerettem az állatokat, nagyon érdekel az etológia (az állatok viselkedéstana), és az állatokkal végzett terápiás munka is nagyon megérint. Ezekkel nagyon sokat foglalkoztam már egész kiskorom óta, de mindig csak elméletben.
Most végre volt lehetőségem a gyakorlatban is megtapasztalni ezeket egy csodás kutyával, de minden elképzelésemet felülmúlta ez a pár hét.

Ha megpróbálom röviden összefoglalni hogy mit hozott az életembe ez a kutyus, két szó jut eszembe: színt és érzelmeket! De ez így nagyon kevés, ennél ez sokkal több volt:

Megéreztette velem, hogy milyen valakiről gondoskodni. Valaki olyanról, aki nem tud magáról gondoskodni.

Megmutatta, milyen, ha minden nap újabb idegen emberek mosolyognak ránk, köszönnek és kedvesen szóbaelegyednek velünk, mindezt csak a kutyusnak köszönhetően. Megmutatta az emberek kedves arcát és érdeklődését.

Ráéreztem, hogy milyen egy állat szemében nagynak és erősnek, bátornak és határozottnak lenni.

Megtapasztaltam, hogy milyen átsétálni a park rázósabb részein, amikor mindketten félünk kicsit, de együtt mégis bátrak vagyunk.

Megmutatta, mit jelent a jelenben élni és elfogadni azt, ami van. Akárhol aludni, akárhová elmenni, akárkikkel találkozni, akármi újat megtanulni, akármilyen körülményhez alkalmazkodni. Csak a jelen pillanatot megélni.

Hogy milyen a folyamat, ahogy mindketten tanuljuk egymás jelzéseit, személyiségét, kommunikációját. A bizonytalansággal vegyes izgalomtól a nyugodt magabiztosságig jutni.

Hogy milyen érzés a kutya szemébe nézni és látni ahogy várja hogy odahívjam egy kis játékra vagy tanulásra vagy simogatásra. Szinte érezni hogy mit mondana, ha beszélni tudna.

Hogy milyen megtanulni tanítani. Meglátni mi vezet eredményre és mi nem. Megérezni hogy lehet egyszerre következetes szabályokat bevezetni és szívből szeretni. Hogy hogy kell dicsérni és dorgálni, hogy hogy kell nevelni.

Észrevenni az igyekezetet és látni az értelmet azokban a szemekben, ahogy kikeresi a tudástárából, hogy most éppen vajon mit is szeretnék tőle. Cinkosként, meglepetésből a főgazdinak megtanulni valami kis trükköt és azt izgatottan megmutatni.

Milyen egy állattal partnerként együttműködni. Megsejteni hogy milyen érzés lehet mindezt mások gyógyulásának segítésére, terápiás céllal működtetni.

Hogy milyen minden egyes napot értelemmel, tartalommal, vidámsággal megtölteni.

Milyen a feltétel nélküli szeretetben részesülni és minden pillanatban szeretve lenni.

Hogy milyen ha valaki előtt teljesen önmagam tudok lenni és félelmek nélkül kinyitom a szívemet hogy beengedjem.

Mit is mondhatnék még, csodás érzés volt mindezt megtapasztalni.

Amikor hazament, akármennyire is tudtam az eszemmel hogy nagyon jó helye van otthon, vigasztalhatatlanul sírtam, akárcsak egy kisgyerek. Sírtam a hazaút előtt, közben, utána, napokig. Még én sem értettem, mi zajlik bennem igazán, csak az érzelmek áramlásának elképesztő erejét és kontrollálhatatlanságát éreztem. Talán nem csak az Ő hazamenetelét sirattam, talán nem csak tőle búcsúztam. Végre elejétől a végéig meg mertem élni a búcsúzkodás és a hiány összes fájdalmát, s talán a rég megfagyott könnyek is előbuggyantak most.

Visszanézve semmi kétség, egy terápiás kutyával dolgoztam együtt. És bár a szívem egy darabkáját magával vitte amikor hazament, tudom, hogy nála jó helyen lesz!

Köszönök mindent, drága 'Pimpedli'!

Könnyeket hullatni sokféle helyzetben lehet.
Könnyeket hullatni sokféle okból lehet.
Könnyeket hullatni sokféleképpen lehet.

Könnyeket hullatni csak társaságban nem lehet.

Ha mégis megtörténne, a környezetünkből hamar fog érkezni a jelzés hogy ez nemkívánatos (zavarba ejtő, ciki, nem méltó a korunkhoz, nemünkhöz vagy pozíciónkhoz, stb.).

Manapság a világ egyre gyorsuló ütemben, egyre nagyobb elvárásokat támaszt felénk és egyre személytelenebb formában vesz körül bennünket. Emiatt szerintem egyre nagyobb szükség lenne az érzelmekre, a megértésre, az elfogadásra és a szeretetre. De nem.
Nem ér "gyengének", megértésre és szeretetre vágyónak, segítségre szorulónak vagy szomorúnak látszani. Erősnek kell látszani. Még a meghatottság és öröm könnyeit is sietve, szabadkozva letöröljük, nehogy azt lássák, túl érzékenyek vagy szentimentálisak vagyunk. De miért kell érzelem mentesnek kell látszani??? Miért azt hisszük erősnek, aki nem mutatja meg az érzelmes oldalát?

Pedig annyi a közös bennünk. Ha benézel a színfalak mögé, Te is rájössz hogy valóban mindenkit ugyanaz motivál. Mind megértésre vágyunk, mind szeretetre vágyunk, mind figyelemre, törődésre vágyunk. Fiatal is és idős is. Gazdag és szegény is. Férfi is és nő is. Az is, aki ezt kimondja vagy kimutatja, és az is, aki épp az ellenkezőjét mutatja.

Miért van az, hogy gyerekkorban elkezdik mondani a kislányoknak a felnőttek hogy "ne itasd az egereket", meg "bőgőmasina vagy", a fiúknál pedig kiskorukban elhangzik a "katonadolog" meg hogy egy "kisfiú nem sír, csak a lányok sírnak"? Miért nevelik már belénk kiskorunktól hogy nyomjuk el amit érzünk?

A könnyek elfojtásával az érzelmeink teljes megélését és kifejezését is megtiltjuk magunknak. De kérdem én, miért?! Attól mert nem engedjük szabadon megélni és kiáradni őket, még nem jelenti hogy nincsenek is bennünk. Azok az érzelmi lenyomatok ott maradnak és ha ezeket semmi más módon nem tudjuk feloldani magunkban, komoly lelki és testi betegségekhez is vezethetnek.

És miért csodálkozunk hogy egyre terjednek a tipikusan elfojtásokból eredő testi vagy lelki betegségek? Miért gondolják azt, hogy manapság "divat" a pánikbetegség?
Épp csak felnőtt egy generáció akin az érzelmi elfojtás így jön ki, az évek alatt megfagyott érzelmek egyszer csak utat törnek. Nem olyan rejtélyes ez.

A mai világban sok mindent a fejünkkel próbálunk megoldani pedig az érzelmeink sokszor jobban megmutatnák a valódi énünket és utunkat, csak oda kell figyelnünk rájuk.
Érezni, sírni, könnyezni, örülni, meghatódni, együttérezni nem gyengeség. Hanem az egyik legfőbb emberi képesség.

Ha legközelebb könnyek gurulnak valaki arcán melletted, kérlek ne mondd neki, hogy ne sírjon. Öleld át vagy adj neki egy zsebkendőt és hagyd hogy a könnyek segítsenek neki megkönnyebbülni.

Meglátod, hálás lesz.

Mikor van vége a pánikbetegségnek? Mikor tudhatom hogy a hátam mögött van? Mikor lesz vége és hogyan és honnan fogom tudni...?
Ezt egy-két éve sűrűn kérdezgettem, amikor még javában benne voltam. De konkrét választ senki nem adott.

Aztán a minap beszélgettem valakivel és ahogy erről kérdezett és én kimondtam, magam is elhittem: vége!

Ahogy beszélgettünk, átgondoltam és ráébredtem hogy több mint fél éve nem volt pánikrosszullétem és már a rosszulléttől való félelem is elszállt. Ami néha még van, azt nem is mondanám félelemnek, inkább egy rövid rágondolás és ezzel le is van tudva.
A gyógyszer és a Bach elsősegély csepp használatát is elhagytam tavasszal, de akkor még szorosan magamnál hordtam őket. Aztán ezek kikerültek a zsebemből át a táskámba, és mostmár onnan is ki fogom tenni őket.
Lépésről lépésre, tudatosan emeltem a tétet magamnak, egyre több találkozót, programot, tömegközlekedési alkalmat vállaltam be és mindezt egyre kevesebb külső mankóval tettem. Kicsit teszteltem magam, és egytől egyig sikerrel jártam, rájöttem hogy tényleg "csak" elhatározás kérdése. És ahogy gyűltek a sikerélmények (én azokat is összeírtam) még többet vállaltam, amitől még több sikerélményem és biztonságérzetem lett és így tovább. És ma már nincs szükségem ezekre a mankókra mert már ott van bennem az erő, a megértés és sokkal több tudás.

Több embernek és módszernek vagyok hálás amiért segítettek a testileg-lelkileg nehéz időszakokban, és azokra az emberekre is köszönettel gondolok akik kevésbé ért(h)ették hogy mi van velem és külső szemlélőként néha kijózanító visszajelzéseket adtak. Mindkét féle segítség arra volt jó - ezt utólag így látom - hogy a saját magam erejére ráismerjek és felébresszem azt. A gyógyuláshoz alapvetően szükséges hogy az ember szembenézzen a gyengéivel, a félelmeivel, a gyerekkorával, a szorongásaival, kinek mivel kell. Ahhoz pedig erő kell, hogy mindenfélét kipakoljunk a lelkünk mélyéről a napfényre, azt sem tudva hogy mik is vannak ott, hogy mennyi van belőle vagy mennyire fog fájni ha előkerülnek. Annyira érdekes ahogy utólag elkezd összeállni a puzzle.

Ennek a 2-2,5 éves folyamatnak köszönhetően mostanra nagyon megerősödött és bensőségessé vált a párkapcsolatom, még őszintébb és igazibb lett a kapcsolatom a családtagjaimmal. Komolyabbá és igazi barátsággá alakult néhány - addig felszínesebb - baráti kapcsolat, igaz, volt olyan is ami nem ugrotta meg ezt az akadályt. Ráéreztem hogy milyen hivatást szeretnék a jövőben és el is indultam ez irányba, igaz, az anyagi stabilitást jelentő, de lelketlenné vált munkát ehhez ott kellett hagynom. És azóta egészséges vagyok, nagyon rég nem volt az addig gyakori torokgyulladásom sem, és sokkal nyíltabb és felszabadultabb lettem! :)
Ha osztok-szorzok, azt mondom megérte. Kemény volt, de megérte.

Néhány segítő módszer azért továbbra is velem marad. A tüneteknek vége, de bolond lennék eldobni amiket megismertem, megtanultam általa. Az agykontroll, a pszichoterápia, a reiki, a shiatsu, a kineziológia és az Aura-Soma is mind-mind hozzásegítettek a változáshoz, mindegyik egy kicsit más megközelítést jelentett. Épp ezért ez egy olyan eszköztár amit a további céljaim érdekében is bevethetek, segítségükkel egyensúlyban lehetek. Már nem azért járok a zseniális shiatsu gyógyászomhoz mert nélküle padlón lennék. Már nem a mínuszból próbálunk engem egy alapszintre felhozni, hanem azon dolgozunk, hogy még magasabbra szárnyalhassak és az élet minden területén egyensúlyban legyek.
Más lett a cél, de ezek a módszerek ugyanúgy tudnak segíteni, hiszen az önismeret, az elfogadás, az életenergia szabad áramlása és a belső munka továbbra is része az egyensúlynak.

Remélem van olyan az olvasók közt, akiknek én is segítségére lehettem.
Én ezzel a bloggal támogatást, megértést, lelkesítést és biztatást szeretnék adni.
Túl lehet lenni a pánikbetegségen, igen. Sok belső munkát igényel és külső segítség is kellhet hozzá és nem is lehet siettetni. De sok tanulást és változást hoz ami segít egyensúlyba kerülnünk és az nem sokaknak adatik meg.

Őszintén kívánom, hogy Te is azt mondhasd a lelki gubancok kibogozása után, hogy megérte végigcsinálni és megismerni azt a csodálatos embert, aki vagy!

Egy igaz történet.
Egy napon a fiú kérdezi az apját: Apa lefutod a maratont velem? Az apa válasza igen, s az első maratont lefutották együtt. Egy másik napon a fiú kérdezte az apját: Lefutod velem újra a maratont? Az apa válasza megint igen, s lefutották együtt újra a maratont.
Majd egy napon újra kérdezi az apját: Apa, megcsinálod velem az Iron Mant? (Az Iron Man, vagyis Vasember a legnehezebb triatlon verseny: 4km úszás, 180km kerékpározás, 42km futás) Az apa válasza megint igen! - Kimondani könnyű, de nézzétek meg a videót..

Nem szomorúságot vagy neadjég szánalmat szeretnék kelteni ezzel a videóval. inkább csodálatra méltónak találom a Hoyt család történetét. Nekem nagyon megindító volt látni azt és ráébredni arra, hogy a bennünk levő szeretet micsoda hatalmas erőket képes mozgósítani bennünk!
Azt gondolom, mindannyiunk életében van olyan akiért hasonló erővel küzdenénk, legyen az valamelyik szülőnk, a gyerekünk, a testvérünk, a szerelmünk vagy egy barátunk.
 

Te elmondtad már annak az illetőnek, hogy tűzön-vízen át küzdenél érte, annyira szereted?
 

Egy fantasztikus egyensúlyozó művész produkcióját gondoltam megmutatni a mai napon (köszönet érte Kószának).
NEM gondolom azt, hogy az a testi-lelki egyensúly amire mindannyian törekszünk szintén egy ennyire pillanatnyi állapot lenne, szóval azon továbbra is érdemes dolgozni! De ez az egyensúlyozó szám lélegzetelállító.

Szép napot és kiegyensúlyozott második félévet! :)