A terápiás kutya és én
Érzelmek teljes skáláját mozgatta meg és hozta felszínre bennem, hogy egy vizsla, Kósza imádott 10 éves vizslája nálunk nyaralt. Röpke 3 hét alatt az életünk szerves részévé, résztvevőjévé vált, és észrevétlenül behálózta a szívemet.
Mindig is nagyon szerettem az állatokat, nagyon érdekel az etológia (az állatok viselkedéstana), és az állatokkal végzett terápiás munka is nagyon megérint. Ezekkel nagyon sokat foglalkoztam már egész kiskorom óta, de mindig csak elméletben.
Most végre volt lehetőségem a gyakorlatban is megtapasztalni ezeket egy csodás kutyával, de minden elképzelésemet felülmúlta ez a pár hét.
Ha megpróbálom röviden összefoglalni hogy mit hozott az életembe ez a kutyus, két szó jut eszembe: színt és érzelmeket! De ez így nagyon kevés, ennél ez sokkal több volt:
Megéreztette velem, hogy milyen valakiről gondoskodni. Valaki olyanról, aki nem tud magáról gondoskodni.
Megmutatta, milyen, ha minden nap újabb idegen emberek mosolyognak ránk, köszönnek és kedvesen szóbaelegyednek velünk, mindezt csak a kutyusnak köszönhetően. Megmutatta az emberek kedves arcát és érdeklődését.
Ráéreztem, hogy milyen egy állat szemében nagynak és erősnek, bátornak és határozottnak lenni.
Megtapasztaltam, hogy milyen átsétálni a park rázósabb részein, amikor mindketten félünk kicsit, de együtt mégis bátrak vagyunk.
Megmutatta, mit jelent a jelenben élni és elfogadni azt, ami van. Akárhol aludni, akárhová elmenni, akárkikkel találkozni, akármi újat megtanulni, akármilyen körülményhez alkalmazkodni. Csak a jelen pillanatot megélni.
Hogy milyen a folyamat, ahogy mindketten tanuljuk egymás jelzéseit, személyiségét, kommunikációját. A bizonytalansággal vegyes izgalomtól a nyugodt magabiztosságig jutni.
Hogy milyen érzés a kutya szemébe nézni és látni ahogy várja hogy odahívjam egy kis játékra vagy tanulásra vagy simogatásra. Szinte érezni hogy mit mondana, ha beszélni tudna.
Hogy milyen megtanulni tanítani. Meglátni mi vezet eredményre és mi nem. Megérezni hogy lehet egyszerre következetes szabályokat bevezetni és szívből szeretni. Hogy hogy kell dicsérni és dorgálni, hogy hogy kell nevelni.
Észrevenni az igyekezetet és látni az értelmet azokban a szemekben, ahogy kikeresi a tudástárából, hogy most éppen vajon mit is szeretnék tőle. Cinkosként, meglepetésből a főgazdinak megtanulni valami kis trükköt és azt izgatottan megmutatni.
Milyen egy állattal partnerként együttműködni. Megsejteni hogy milyen érzés lehet mindezt mások gyógyulásának segítésére, terápiás céllal működtetni.
Hogy milyen minden egyes napot értelemmel, tartalommal, vidámsággal megtölteni.
Milyen a feltétel nélküli szeretetben részesülni és minden pillanatban szeretve lenni.
Hogy milyen ha valaki előtt teljesen önmagam tudok lenni és félelmek nélkül kinyitom a szívemet hogy beengedjem.
Mit is mondhatnék még, csodás érzés volt mindezt megtapasztalni.
Amikor hazament, akármennyire is tudtam az eszemmel hogy nagyon jó helye van otthon, vigasztalhatatlanul sírtam, akárcsak egy kisgyerek. Sírtam a hazaút előtt, közben, utána, napokig. Még én sem értettem, mi zajlik bennem igazán, csak az érzelmek áramlásának elképesztő erejét és kontrollálhatatlanságát éreztem. Talán nem csak az Ő hazamenetelét sirattam, talán nem csak tőle búcsúztam. Végre elejétől a végéig meg mertem élni a búcsúzkodás és a hiány összes fájdalmát, s talán a rég megfagyott könnyek is előbuggyantak most.
Visszanézve semmi kétség, egy terápiás kutyával dolgoztam együtt. És bár a szívem egy darabkáját magával vitte amikor hazament, tudom, hogy nála jó helyen lesz!
Köszönök mindent, drága 'Pimpedli'!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
