A fény az alagút végén...Te vagy!
Több, mint egy évvel az első komolyabb rosszullétem után mára sokkal jobban vagyok. Egészen sokat változtam, óriási megtett út és sok-sok változás van mögöttem. Döntések komoly sora, amiket nekem kellett meghoznom. Mára már tudom és elfogadtam, hogy "ez a műsor nem jöhetett volna létre"...nélkülem. Ajjjaj, de súlyos gondolatok voltak ezek az elején az én kis ártatlan - 4 lábbal a földön állok és a racionalitás világában érzem jól magam - fejemnek. Még hogy én idéztem elő ezt az egész állapotot? Éééééééén?! De miért? Hát normális vagyok én? Minek ez nekem? Mit nehezítem a saját életem? Ezek és még sok hasonló önmarcangoló kérdés sorakozott bennem a rosszullétek sokasodásával. De visszanézve, a lelkem mélyén (és itt hívnám fel a figyelmet e napi szinten használt kifejezés valós tartalmára), tehát a lelkem mélyén éreztem, azért lehet ebben valami. És igen, ott a pont! A lelkem azt kérte, követelte legbelül, hogy tessék megállni, tessék rendbetenni a régi fájdalmakat, tessék elengedni a jövő bizonytalanságától való szorongást! Kaptam erre utaló jelzéseket korábban is, kisebb betegségek formájában, de nem mentem a mélyére, milyen lelki ok lehet mögötte. Sőt, ha pszichés betegségekről hallottam, bocsánat, de így volt, azt gondoltam, ezek "luxus problémák", amit azok generálnak akik nagyon ráérnek. Ma már nem így gondolom!
A pánikbetegség (mire végre beláttam hogy minden tagadás ellenére bizony azzal küzdök) kíméletlenül arra tanított, hogy nem ér megpróbálnom mindent kontrollálni, mindent előre eltervezni. Brutális tanulólecke volt, mert sosem tudhattam, mikor jön egy újabb rosszullét. Milyen helyzetben ér, kivel leszek, hol leszek, milyen erősségű lesz...de aki már átélt hasonlót, az tudja. Ott aztán nincs más választás, mint a jelenben lenni és befelé figyelni! Amikor a tested-lelked olyan erős fizikai tüneteket és egy szinte magadon kívüli tudatállapotot generál, hogy muszáj vagy menekülni az adott helyszínről, szinte szó szerint azért, hogy túlélj. Aztán lehet, hogy egy jó darabig nem is ismétlődik meg az egész, de mégis, a rosszullétektől való félelem kerekedik felül, és ez kezdi irányítani az életed. Közben a környezeted kicsit értetlenül, de nagyon aggódva figyel Téged. A szeretteid többnyire tehetetlenül állnak körülötted, pedig nagyon szeretnének segíteni, de még Te magad sem tudod, mi ez az egész, hát hogyan is tudhatnák ők? Mocsok rossz és ijesztő helyzetek ezek, de szembe kell nézni vele ahhoz, hogy megértsd az üzenetüket.
Ez egy jelzőrendszer. Jelzi hogy a belsőd háborog, és már nem engedi hogy lenyomd, elnyomd. Viszont ha komolyan veszed ezt a jelzést, és én ebben külső segítséget is kértem, először kiderül, hogy a probléma belőled fakad, de máris ott a jó hír, hogy a megoldás is benned van! Ez az egészben a legjobb! És még logikus is (nekem ez azért kellett)! :) Amilyen mélyre le tudnak vinni a lelkünk mélyén évekig, sőt évtizedekig gondosan összegyűjtögetett terhek, olyan magasra fel is tudunk szárnyalni, ha elengedjük őket! Nem kevés időbe, rengeteg belső munkába és energiába telik ez a folyamat, de hát legyünk őszinték, az összegyűjtésükre is szántunk időt bőven. De ha sikerül tudatosítani Magadban - akár szakember segítségével -, hogy Te vagy a felelős, hogy a Te választásod hogy rosszul leszel, vagy jól leszel, onnantól sokkal könnyebb az egész. Onnan már a gyógyulásod, a fejlődésed a saját kezedben van, és nem egy rémisztően kontrollálhatatlan külső sorscsapásnak tűnik ez az egész. Nem akarok senkit azzal ámítani, hogy a folyamat könnyű lenne. Nekem legalábbis baromi nehéz. Szép sorban elő kell venni minden fájdalmat, traumát, belső vívódást, meg nem értettséget, mindent, amit eddig a szőnyeg alá söpörtünk (tudatosan vagy akár tudatalatt). Na most, ha ezekkel annyira könnyű lett volna szembenézni, nyilván eleve nem kerültek volna a szőnyeg alá. Így hát kell hozzá némi bátorság, elszántság vagy akár a betegség miatti kétségbeesés, ami miatt az ember hajlandó változtatni az életén.
De mégis, minden nehézségével együtt azt gondolom, megéri hallgatni a belső jelzőrendszerünkre és igenis hálás lehet az, aki egy pánikbetegség által tudja meg, hogy rendet kell tennie a lelkivilágában, mert sohasem késő! És a fény az alagutam végén...én vagyok! :)))
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
