Legutóbbi bejegyzéseim az eredeti elképzeléseimhez képest kicsit zaklatottabbak lettek, nem is voltam biztos benne hogy ilyennel kellene "szórakoztatni" a blog olvasóit. Aztán mint mindig, az őszinteségre voksoltam, és amint rászántam magam hogy leírjam azokat a fájdalmas gondolatokat, máris megkönnyebbültem és megerősödött a lelki egyensúlyom. Így mostmár ismét pozitívabb hangvételű bejegyzések várhatók. :)

Az elmúlt hetekben az egyensúly témakörhöz nagyon erősen kapcsolódó önismereti és lelki terápiás módszert ismertem meg, ez az Aura-Soma (ejtsd: auraszóma). A módszer nagyon sokrétű, színekkel, gyógynövényolajokkal, kristályenergiákkal dolgozik, 109 káprázatosan szép egyensúly-palackba zárva. Röviden a lényege: a palackok közül való választásunk segít tolmácsolni hogy a lelkünknek hol van szüksége útmutatásra, támaszra.

Ez egy nagyon izgalmas önválasztó, nem pedig rábeszélő módszer, amiben a szimpatikus rezonancia hatásmechanizmusa működik, vagyis azt az üveget fogjuk a legszebbnek tartani és kiválasztani, ami a legjobban együtt rezonál lelkünk szükségleteivel, ami a legjobban tükröt tud tartani nekünk az aktuális élethelyzetünkben.
Az Aura-Soma konzulens nem is nézi azt amikor választunk a palackok közül, csak a 4 véglegesen kiválasztott üvegből olvas és fordít.
Fontos előnynek tartom azt is, hogy mivel ez egy non-verbális technika, az egónk és a szóbeli megfogalmazásunk befolyásoló hatását is képes kiszűrni, az üvegek beszélnek helyettünk, és arról beszélnek, ami a lelki egyensúlyunk szempontjából éppen a legfontosabb.

A választott üvegek több síkon értelmezhetők, például a palack alsó és felső színe, a száma, a neve, a hozzá tartozó kártya vagy akár az ellentétpárja alapján. 

Amikor a konzulenssel megbeszéljük a választott üvegek jelentését, ő az üveghez köthető szimbólumok segítségével több lehetőséget vázol fel, de az hogy ez az aktuális helyzetünkre hogyan vonatkozik, már a mi értelmezésünkön, érzésünkön múlik. Így kapunk az Aura-Soma tükre és a konzulens segítségével választ a kérdéseinkre. Természetesen mindehhez elengedhetetlen hogy hajlandóak legyünk egy tiszta tükörbe, önként belenézni és az onnan érkező válaszokat meghallani, megfogadni. 

Mint minden önismereti technika, természetesen ez is csak úgy sajátítható el, ha az ember a saját lelki tükrét nézi meg először, és kibogoz minden kibogozandót. Kicsit féltem, hogy az elmúlt 2 évben folytatott kemény belső munkám összes témája ott figyel majd a 4 üveges választásomban, de már csak az volt benne, amivel amúgy is éppen dolgozom, nekem ez jó bizonyíték volt a módszer hitelességére.
Még nagyon frissek az élményeim, de azt érzem hogy még mélyebben is foglalkozni szeretnék ezzel a módszerrel, mert a palackok nagyon izgalmas üzeneteket rejtenek mindenki számára.

"Itt van május elseje"...nekem ez mást jelent.

Ma van Édesapám halálának 10. évfordulója és Anyák napja is, az Ő szerelmük kezdetének évfordulója is, mindez egy szomorú, esős vasárnapon, amikor a szerelmem térben és időben is nagyon távol van tőlem...

Első körben ijesztő érzés volt és ellenállást váltott ki belőlem amikor arra gondoltam, hogy ennyi minden összejön egy napra és mély önsajnálatba készültem esni. De rájöttem, hogy valahol legbelül még szépnek is találom.
Azt érzem, hogy van jelentősége annak, hogy ma az élet szép és szomorú aspektusa egyaránt megmutatkozik. Az élet a maga teljességében mutatja meg magát. Számomra ez azt tudatosítja, hogy az életet a jó és rossz "tulajdonságaival" együtt szeretjük és fogadjuk el, hiszen ma szomorkodom és örülök is, és mindkettőt őszintén teszem. Egyszerűen csak ez az Élet. Egyensúly.

Ezen a héten nagyon intenzíven foglalkoztam ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal, sokat beszélgettem erről, sokat sírtam is, és nagyon féltem a mai naptól. De most hogy elérkezett, már nem olyan ijesztő, nem menekülök tőle, csak megélem. Itt és most.

Ezennel letettem az eddig magammal cipelt terheket és csak a szeretetet viszem tovább a szívemben. Megbocsátok magamnak, és a bűntudattól megkönnyebbülve, a szeretettel feltöltődve járom tovább a saját utam, a saját életem.

Mindez dalban nekem ma így hangzik.

Ezen lehet sírni is, nevetni is. Vagy mindkettőt. Ami jólesik.

Michael Jackson/Charlie Chaplin: Smile

Már régóta őrzök egy mondást, nem biztos hogy pontosan idézem, de valahogy így szól: a sírás megkönnyebbülés, a nevetés kényszer.

Sokáig egyetértettem ezzel a mondással, azt gondoltam hogy egy jó sírás nagyon felszabadító tud lenni mert belülről, mert magától jön, míg egy nevetés (bár jólesik) az mindig külső hatásra jön létre, vagyis ilyen értelemben "kényszer".
Azt gondoltam, igazán őszinte csak a sírás lehet, hiszen ha az ember egyedül van, akkor kettő közül legfeljebb sír, de egyedül sosem nevet. Ha pedig társaságban vagyunk akkor sokszor mosolygunk és nevetünk, de soha nem sírunk.

Kérdem én, nem lehetne ezt fordítva is? Nem nevethetnénk szabadon, ha egyedül vagyunk és valami vicceset látunk, hallunk, gondolunk? És nem sírhatunk őszintén, ha mások társaságában vagyunk, de valamiért szomorú a szívünk és szeretne megkönnyebbülni? Nem vehetnénk le a minden érzést és érzelmet elfedő, társadalmilag elvárt maszkot az arcunkról?

Én mostmár nem érzem a megfelelésnek akkora tétjét és sírok egyedül és mások előtt is, és nevetek társaságban de akár egyedül is. És mostmár úgy gondolom, hogy mindkettő lehet nagyon felszabadult és belülről jövő és őszinte, csak hagyni kell, hadd jöjjön!

Nem hinném hogy van olyan aki egész életében csak kacarászik minden helyzeten és sosem sírna egy jót, és szerintem olyan sem lehet aki arra van ítélve hogy soha semmi vidámság ne érje. Ez is a mi döntésünk, hogy mennyire vállaljuk fel mi esne jól, sírni vagy nevetni.
Még mondani is szoktuk, most sírjak vagy nevessek? Belegondoltál már ebbe, milyen vékony a határ a kettő között? Egy zokogás messzebbről néha nevetésnek hangzik, és van hogy egy jó nagy nevetéstől is kicsordul a könnyünk...szerintem a lényeg az, hogy ne maradjon bent az az érzés. Így vagy úgy, de engedjünk szabad utat neki.

A nevetés gyógyító hatásáról sok könyv szól és több technika alapul erre, tehát ha lehet inkább nevessünk.
De kívánom hogy mindenki legyen elég bátor felszabadultan sírni és jóízűen nevetni is, hogy meglegyen az egyensúly! :-)

Egy rövid, de hatásos kisfilm arról, hogy csak rajtunk múlik a változás, a félelmekkel való szembenézés a mi döntésünk! Adjon erőt ez Neked is!

Eric Clapton: Tears in Heaven

Fenti címmel fut egy műsor az MTV-n, amelyben egy egy napos program keretében amerikai középiskolásokat tanítanak arra, hogy ne ítélkezzenek egymás felett, ne alkossanak klikkeket, inkább próbálják megismerni és mindenekelőtt emberszámba venni társaikat.

Ez egy mondatba összefoglalva nagyon egyszerűnek tűnik, de ahogy a srácok mind elmondják a valós történetüket, családi hátterüket, és kiderül hogy senkinek sem olyan gondtalan az élete, mint amilyennek látszik, és senki semmilyen problémával nincs egyedül, nagyon megindító és elgondolkodtató az egész.
Bár már rég nem vagyok tizenéves, de tanultam belőle én is.

Sokszor én is maszkot hordtam, hordok. Önvédelemből és megfelelési vágyból. Értem ezalatt bizonyos külsőségek, viselkedés, kommunikáció összességét. S amikor ez nagyon jól sikerül, és az emberek megdicsérik, irigylik a maszkomat, majd elpanaszolják hogy bezzeg nekik milyen nehéz és bezzeg nekem milyen könnyű, akkor elgondolkozom hogy jól van-e ez így.

Nem érzem hogy a társas kapcsolataink fel lennének készülve az igazságra. Arra, hogy valaki felvállalja a fájdalmait, félelmeit, szomorúságát, bizonytalanságát, vagyis "gyengeségét". Pedig lehet hogy sokkal előbb fel tudnánk dolgozni a minket ért traumákat vagy gyorsabban megoldhatnánk a problémánkat, ha nem kellene dugdosni azt mások elől. Sőt, megtudhatnánk hogy mások is járnak hasonló cipőben, hogy ezek az érzéseink teljesen normálisak és helyénvalóak, és valahogy feloldódhatnánk egymás hasonlóságaiban.

Ha valaki megkérdezi hogy hogy vagyok, miért nem mondhatom el neki őszintén? Miért félek attól, hogyha őszintén elmondom hogy most nem vagyok jól, akkor az neki teher lenne, vagy elítélne, vagy "depisnek" címkézne, vagy legközelebb nem kérdezné meg, hogy hogy vagyok?

Ha igazán ismernél...és megkérdeznéd, hogy vagyok ma, azt mondanám, szarul és még csak büszkén sem.

10 évvel ezelőtt, ezen a napon láttam és hallhattam utoljára az édesapámat. Egy külföldi ösztöndíjon voltam fél évet és ők kint voltak nálam látogatóban a családdal. A csodálatos, kalandos tavaszi utazásunk egy hete után ezen a napon indultak haza Magyarországra.

Ha igazán ismernél, tudnád hogy amikor integettem a távolodó autónak, felmerült bennem egy ostoba gondolat: mi van, ha bármi bajuk lesz és most láttam őket utoljára?
Ha igazán ismernél, tudnád mennyire utálom magam ezért a gondolatért, ami Apukám esetében 2 héttel később, tragikus hirtelenséggel igazzá vált.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy gyűlölöm hogy ott a búcsúzáskor nem fogadtam el a kis hangszert amit azért akart adni, hogy zenélgessek magamnak ha egyedül érzem magam.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy életem leghosszabb és legnehezebb napja volt amikor megtudtam a hírt és nem tudtam hazajönni mert egyetlen szabad hely sem volt az aznapi repülőjáratokon. Hogy majd megvesztem a tehetetlenségtől és másnap a repülőn ülve azt figyeltem, vajon Apu a felhőkön ül-e már, vagy még láthatom őt kómában fekve a kórházban?
Ha igazán ismernél, tudnád hogy a halála után annyira próbáltam itthon mások támasza lenni, majd visszautazván az ösztöndíj hátralevő részében is erős lenni, megfelelni, hogy a saját fájdalmamat nem engedtem meg magamnak.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy ez a történet olyan mély gyökereket eresztett a lelkemben, hogy a lelki, érzelmi életem legtöbb rezdülése a mai napig ebből ered.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy milyen dühös vagyok amiért nem tettem fel bizonyos kérdéseket, nem tisztáztam bizonyos dolgokat vele amíg lett volna rá lehetőségem.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy mennyire szomorú vagyok amiért Apu nem ismerhette a Társamat, akit később ismertem meg, hogy nem láthatta a sikereimet vagy épp nehézségeimet a karrieremben vagy a táncban. Hogy sosem láthatta hogy én milyen családi fészket építettem és nem kóstolhatta meg a főztömet. Hogy sosem fog az oltárhoz kísérni és nem fogja a kisgyerekemet lerajzolni, teniszezni vagy zenélni tanítani őt.

Ha igazán ismernél, tudnád hogy nagyon gyakran ostorozom magam ilyen gondolatokkal  annak ellenére hogy tudom, hogy ezzel csak rosszat teszek magamnak és semmilyen szinten nem visz előre.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy azóta nagyon félek bárkihez is igazán közel kerülni, mert félek az elvesztésüktől, és a szorongásom, pánikbetegségem is ide köthető.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy leírni ezeket a gondolatokat - még névtelenül is - szégyenérzettel tölt el, még a családomnak sem mertem elmondani ezeket.
Ha igazán ismernél, tudnád hogy azt várom el magamtól hogy 10 év elteltével engedjem már el ezeket a fájdalmas gondolatokat, ugyanakkor félek hogyha elengedem ezeket akkor hűtlen leszek Apu emlékéhez. Félek hogyha elengedem a fájdalmat, azzal elengedem a szeretett emlékeket is.

Ha igazán ismernél, azért azt is tudnád hogy legalább ugyanennyi dologért hálás is vagyok az életemben. Hálás vagyok mindenért amit Aputól kaptam. A zene, a mozgás, az állatok és a természet szeretetéért, a nyitottságért, a humorért, az emlékekért. Hogy hálás vagyok a csodálatos Anyukámért és a Bátyámért és imádnivaló családjáért, a Nagyimmal volt bensőséges kapcsolatért. Azért hogy csodálatos Társat találtam, hogy egészségesek lehetünk, és hogy egyre több igazi, mély, őszinte barátságom és emberi kapcsolatom lehet olyan emberekkel, akik igazán ismernek.

Az én életem így kerek, így van egyensúlyban. És nem cserélném el senki máséval.

És ha igazán ismernélek, mit tudnék Rólad? Milyen a Te bőrödben élni?

Ui: a program eredeti honlapja: www.challengeday.org/,
és a szinkronizált epizódok:

http://www.mtv.co.hu/shows/ha-igazan-ismernel/episodes/

Pink: F*ckin' Perfect

"Oh, pretty pretty please, don't you ever ever feel
Like you're less than less than perfect
Pretty pretty please, if you ever ever feel like you're nothing
You are perfect to me"

Számodra mit jelent az hogy tökéletes? Te tökéletesnek tartod Magad?

Szerintem mindenki tökéletes. De nem a szirupos filmekben és idealista reklámokban látható értelemben. Az a világ a tökéletesség fogalmát utópisztikussá teszi és túlmisztifikálja, mintha az csak néhány szerencsés kiválasztott kiváltsága lenne. Emellett előszeretettel elhiteti velünk, hogy ha valami nem "tökéletes" az életünkben azt szégyellni kell, akkor kevesebbek vagyunk mint a többiek és azonnal meg kell javítsuk, le kell cseréljük hogy elfogadjanak minket. Minden téren megmutatja, mi lenne a "tökéletes", hogy legyen mit hiányolnunk és hajszolnunk, hogy legyen miről ábrándoznunk (hiszen ezek az iparágak ezekből az illúziókból élnek). Majd a "tökéletes" iránti konstans vágyakozással észrevétlenül konzerváljuk is az elégedetlenségünket és boldogtalanságunkat és még inkább elvágyódunk a "tökéletesbe". Aztán hogy ne ábránduljunk ki teljesen, néha bekukkanthatunk a "tökéletes" élet kulisszái mögé és megnyugodhatunk, hogy Ők is csak ugyanolyan emberek mint mi, és "senki sem tökéletes". És aztán megint elkezdünk hinni nekik...

Most dobjuk le ezt az utópisztikus maszkot a tökéletességről és közelítsük meg másként. Ne a külsőségek, hanem a belső tartalom felől.

Szerintem mindenki tökéletes. A lelki fejlődés, a személyiség fejlődése, az életfeladat, a sorsszerűség szempontjából. Minden pont olyan és pont úgy történik, ahogy az számodra a fejlődésedhez szükséges, vagyis ahogy az tökéletes. Hiszem hogy a fejlődés végett élünk itt a Földön. Bár mindenki más-más szinten jár, és más-más életfeladata van, de ahhoz mérten tökéletes életutat jár be.

Igen, tökéletes az életed és tökéletes vagy Te is!

Tökéletesek (voltak) a szüleid. Tökéletesek a gyerekeid. Tökéletesek az embertársaid. Tökéletesek a döntéseid és az ő döntéseik is, hiszen tökéletesen tükrözik, hogy adott pillanatban ki hol tart a lelki fejlődésben. Képességeihez és helyzetéhez mérten mindenki tökéletesen viselkedik.

Te is tökéletesen ott tartasz az életedben, ahol tartanod kell. Ne okold magad, másokat vagy a sorsot. Tökéletes élethelyzetben vagy ahhoz, hogy megtedd a következő lépést ami a fejlődésedet, célodat szolgálja, vagy hogy kilábalj a nehézségekből. Itt és most minden ami körülvesz tökéletes, mert Te választottad magadnak.
És mert Te választottad, nem lehet más, mint számodra a jelen élethelyzetben létező legtökéletesebb!

Félreértés ne essék, nem arra gondolok hogy magunktól eltelve hirdessük hogy tökéletesek vagyunk és semmi szükségünk a fejlődésre. Hanem arra, hogy ismerjük fel és fogadjuk el amink van és amink nincs, amilyenek vagyunk és amilyenek nem vagyunk.

Szóval ne törd Magad azon, hogy tökéletes gyerek, szülő, vállalkozó, szerető, barát, társ légy. Ne élj szorongásban amiatt, hogy valaki más elvárásainak megfelelj, ne hagyd hogy azt éreztessék, nem vagy elég jó. Tökéletes vagy. De ne igyekezz megváltoztatni másokat sem, hiszen ők pedig úgy tökéletesek! Tartsd tiszteletben hogy ők más életutat járnak be. Megértés, elfogadás, kommunikáció útján közelíts hozzájuk, hiszen az se véletlen hogy egy rövidebb vagy hosszabb életszakaszban részt vesztek egymás életében.

Ne hajszold a tökéletes munkahelyet, a tökéletes nyaralást, a tökéletes lakást, a tökéletes kapcsolatot, a tökéletes alakot, a tökéletes külsőségeket.
Élj a jelenben, a mostban, fogadd el tökéletesnek amit megteremtettél, ami adatott.
(Egy kis humoros angol kitérővel azt mondhatnánk, ez a 'Present Perfect'. És itt jegyzem meg, hogy az angol nyelvben a jelen és az ajándék ugyanaz a szó! Nem érdekes?)

Légy boldog és elégedett azzal ami van, mert oka van annak, amiben most élsz, valamit megtapasztalsz, megtanulsz általa, hát ezért tökéletes a számodra. 

És senkinek el ne hidd, hogy nem vagy tökéletes! :)

Ebből a dalból aztán lehet erőt meríteni! Mariah Carey: Hero

Csernus doktor egyik előadásában hallottam, hogy a félelem azt jelenti, hogy egy sötét szobában keresünk egy fekete macskát, ami nincs is ott. Elgondolkoztató, nem?

A félelem lehet indokolt vagy indokolatlan. Utóbbival - szorongás és pánikrosszulétek formájában - együtt élek már közel két éve, jól ismerem milyen ereje van. De csak ha hagyom.

Egy ideje minden komolyabb rosszulléttől mentesen élem az életem, a kisebbeket pedig legyőzöm ügyesen (ld. korábbi bejegyzésemet a tippekről). De bizonyos szituációkat, ahol azt érzem/hiszem/képzelem hogy térben vagy időben bezárt leszek, még nem vállalok be. Egyre több programon részt veszek, tervezetten és spontán egyaránt, de megfigyeltem hogy mindezt ismerős környezetben és hozzám közeli emberek körében teszem szívesen. Ez is nagy előrehaladás, de még mennyire!

De szeretnék még tovább haladni, tanfolyamra járni, bejelentkezni fogorvoshoz, beülni színházba vagy moziba néha, vagy újra repülőre ülni. De ha ezekre gondolok, még erőt vesz rajtam hogy félek, hogy az adott szituációban majd rosszul leszek. Félek a rosszulléttől. De mi is a rosszullétem? Valójában egy nagyon erős félelemérzet, a maga testi tüneteivel. Vagyis ha félek a rosszulléttől, az azt jelenti hogy félek a FÉLELEM-től. Ez a kép most állt össze bennem.

A félelem viszont félelemmel táplálkozik. Ha félek tőle hogy pánikrohamom lesz, azzal figyelmet, energiát fordítok rá és ezzel kvázi táplálom is. És akkor tényleg elhatalmasodhat (azt tudjuk hogy a gondolatoknak milyen teremtő ereje van). És így egy ördögi körré válhat az egész, mert újra lesz egy friss rosszullét élményem, ami újra "megalapozza" hogy félve várjam a holnap szituációit.

Viszont ez azt is megmagyarázza, amit már korábban tapasztaltam, és szintén a "túlélési" technikák bejegyzésben írtam róla, hogy ha el tudom terelni a figyelmem a félelmeimről, valami nagyon leköt (munka, hobbi, játék, zene, sport), akkor sosem vagyok rosszul! Tehát ha a figyelmemet nem a félelemre irányítom, hanem valami másra, akkor minden rendben van. Ez azt jelenti, hogy a félelem és a pánik nem egy kívülről érkező kiszámíthatatlan tényező, hanem bennem születik és én magam meg is tudom szüntetni!

HEURÉKA!

Fentieket nekem az is alátámasztja hogy nekem tipikusan "üresjáratokban" szokott elindulni a rosszullét, ha várakoznom kell, ha van időm szabadon gondolkozni és nem köt le igazából semmi. Tehát, amikor érzem hogy elindul bennem a félelem (=pánik), a következőket tehetem.

Megkérdezem magamtól, hogy itt, most, ebben a pillanatban mitől félek valójában? Ha felismerem hogy valami jövőbeli "képzelt" szituációtól, akkor az ugye nem indokolt. Majd ott akkor ha kell, reagálok. Ezt egy pillanat alatt fel lehet ismerni és onnantól nem kell foglalkozni az ilyen típusú félelemmel. Nem azt mondom hogy tagadni kell a félelmet, de ha belenézünk, józan ésszel átgondolva rájöhetünk hogy megalapozatlan és ettől máris szertefoszlik.

Ha érzem a félelem tüneteit, nem bénulok bele, hogy jajjaj, most mi lesz, hanem gyorsan találok valamit/valakit amivel le tudom kötni a figyelmem. Valami olyan kell amiben a figyelmemnek aktívan részt kell vennie, amit az adott szituáció megenged. Pl. megpróbálok felidézni egy dalszöveget, fejszámolást végzek, lerajzolom aki velem szemben ül, felhívok valakit, stb. Mindegy hogy ez most így bután hangzik, az adott helyzet kibírása a cél.

A félelmekkel szembe kell nézni, a félelmet le kell győzni, de sem elkerülni sem szégyellni nem kell. Mindenki fél vagy félt már valamitől, ez teljesen normális, ez nem betegség!
A félelem kibírható!

Úgy is el lehet képzelni, mintha lenne bennünk egy kisgyerek, vagy egy kis ijedt nyuszi, aki nagyon fél és valahogy meg akarjuk nyugtatni. Képzeljük el, mit csinálnánk vele, mit mondanánk neki? Nem hiszem hogy türelmetlenül leteremteném hogy hagyja már abba (mint ahogy néha magammal tettem).
Sokkal inkább megölelném, megsimogatnám és azt mondanám neki, ne félj amíg engem látsz, majd én vigyázok Rád, nyugodj meg, itt biztonságban vagy.

Jamie Winchester & Hrutka Róbert: It's Your Life

"It's your life, the moment's here and now
Take it and run
It's your time no matter when or how
Reach for the sun
It's your life the moment's here and now
Take it and run
It's your time the moment's here and now

...

You still have time to change things
You know it's never too late
So feel the light of forgiveness
Shining all over your face
Shining all over, shining all over the place"

Azért az nem, de új lendület jöhet. Ilyenkor szokásos téma az új évi fogadalmakról beszélni. Van aki fogadkozik hogy mostaztánmindenmásképplesz, van aki azzal próbálja elvenni a dolog élét, hogy azt állítja, a fogadalom arra való hogy megszegjék, és van aki rá sem hederít az egészre. Én valahol a fenti végletek között járok e téren. Alapvetően nem vagyok a nagy, ámde halogatott elhatározások híve (majd holnap, majd hétfőn, majd január 1-től), de azt belátom, hogy egy egy nevezetes alkalom (legyen az a születésnapunk vagy az új naptári év kezdete) jó arra, hogy új lendületet vegyünk. Saját életem kapcsán az utóbbi években inkább születésnaptól születésnapig szoktam áttekinteni egy évet, de ilyenkor, az év végi ünnepek környékén is szeretek egy kicsit elcsendesedni és magamban, vagy ha a társamnak, családomnak is van ehhez kedve, velük együtt afféle évértékelést tartani illetve a jövő évi célokról, vágyakról, tervekről is beszélgetni.

Ez a napokban is hasonlóan történt, mégis belül én másképp éltem meg, mint eddig. A szakmai múltamban sok dolgom volt számokkal, határidőkkel, hogy hogyan kell tervezhető és mérhető célokat állítani, fontossági sorrendbe tenni és hogyan lehet azokat elérni. Persze ezek nem a személyes életemhez kötődő célok voltak, de óhatatlanul bekúszott a magánéletembe ez a gondolkodásmód és az efféle struktúráltságnak sok hasznát vettem már a szakmai dolgokon kívül is.

Ehhez képest a szárnyait bontogató spiritualitásom mostanra azt mondatja velem, olyan nagyon nem szükséges tervezni. Mert nem is lehet. Legyen egy irányvonal, legyenek vágyaim, amihez adott esetben segítséget kérhetek, kaphatok, de inkább többet törődjek a jelennel, a MOST-tal. Nem azzal, hogy mi volt 2010-ban vagy mi lesz 2011-ben, hanem hogy mi van ebben a pillanatban. Hogy most mit érzek, most mit teszek magamért, másokért. Hogy ne vágyódjak belecsapódni egyenest a cél közepébe, hanem fogadjam el hogy ahhoz meg kell tennem az odavezető lépéseket (itt és most). Hogy élvezzem magát az utat, hogy figyeljek az útitársakra és a saját lelki fejlődésemre és hogy legyek nyitott és bátor az új helyzetek kapcsán.

Megtanulni megélni a jelen pillanatot, ez az én célom MOST.

Boldog Új MOST-ot Kívánok! :)

Nem vagyok jóban a változásokkal. Pedig ha jobban belegondolok, tényleg nincs 2 olyan nap vagy olyan szituáció, amikor minden és mindenki ugyanolyan lenne. Más az időjárás, más a hangulatunk, más az energiaszintünk és mindez a teljes környezetünkre igaz, hát hogy is lehetne egyforma két nap? Kisebb-nagyobb változások folyamatosan jönnek-mennek, tehát amióta élek, együttélek a változásokkal is. De akkor miért kerülüm őket ennyire (már ha tehetném)? Miért van az, hogy az első reakcióm a félelem és a pesszimizmus és a "nem maradhatna inkább minden úgy ahogyan eddig az már biztonságos és működőképes volt"? Miért csak a rosszat akarom meglátni belőle, azt miért nem, hogy a változás az egyben lehetőség minden jó és új történésre is? Ahogy egy új holmi, egy új eszköz, egy új ember megismerése úgy fel tudja dobni az embert, egy új helyzet miért döngöl a földbe?

Az életben nincs garancia semmire, nincs állandóság, nincs teljes biztonság, nincs örökre, nincs soha...mert már a következő perc hozhat olyat, ami az egész helyzetet egy pillanat alatt megváltoztatja, átírja... Valamit megkaphatsz vagy valamit elveszíthetsz.
Persze ha valamit megkapsz, amire régóta vágytál, nem fogod a fejedet fogni és azt kérdezi hogy miért, ó miért, miért éppen velem történik ez? Míg ha valamit elvesz az élet, amire nagyon számítottál és vigyáztál, ugye egyből siránkozni kezdesz, hogy miért pont én vagyok ez a szerencsétlen.
De ahogy mondani szokták, úgy szép az élet ha zajlik, egyszer fent egyszer lent, ez a sors keze, stb. Tulajdonképpen az egész "Elmúlik!" című bejegyzésemet is idézhetném itt.

Ez alapján viszont azt mondhatjuk, ha úgyis ennyire változékony és illanékony minden, akkor teljesen felesleges annyit gondolkozni egy-egy helyzeten, vagy álmatlan éjszakákat eltölteni egy döntés meghozatala előtt. Úgyis úgy lesz jó, ahogy lesz, nem? Nem azt mondom hogy úgy lesz a legkönnyebb, de úgy fogja a mi fejlődésünket szolgálni, ebben biztos vagyok. Néha már maga a döntési helyzet mérlegelése során (valójában miről is kell most itt döntenem, számomra miről szólna ez a döntés IGAZÁBÓL?) megtalálja az ember a választ és maga a döntés kimenetele már nem is lesz fontos. Az új helyzetet, a változást azért kaptuk, hogy valamit mérlegre tegyünk általa. Érzéseket, fontossági kérdéseket például. Ehhez, hogy a döntési szituációt mélységében megértsük és a történet kulisszái mögé benézhessünk, "csak" el kell csendesedni, belülre kell nézni és őszintének kell lenni magunkhoz és a környezetünkhöz. Azután a döntést meghozni, és amellett 100%-osan kiállni, azt soha sem megkérdőjelezni és a másik opciót nem felhánytorgatva (=mi lett volna, ha), totálisan a jelenben élni tovább.

És közben ugye nem felejtjük el, hogy csak olyan nehézségű helyzetet kapunk, amit még elbírunk, amit képesek vagyunk megoldani és mindig, amikor megoldunk egy nehéz feladatot vagy helyzetet, magasabb szintre lépünk, tanulunk, erősebbek leszünk, vagyis fejlődünk. A fejlődés, a változás pedig a földi létünk legfőbb célja és feladata.

No ehhez kívánok erőt, hitet és bölcsességet mindenkinek, aki úgy érzi hogy nehéz döntés előtt áll!

Bobby McFerrin - Don't Worry Be Happy

Boldogság, önismeret, harmónia, belső hang, egyensúly, jelenben, mostban élés....ezek az én szememben mára elcsépelt és túlmisztifikált kifejezések. Noha nagyon fontosak, de mintha csak távoli elméletekben és filozófiákban léteznének. Az egész blogomban arra törekszem, hogy próbáljam az elmélet és gyakorlat között, a spirituális és materiális között egy hidat teremteni és az én matekolós agyam szemszögéből megvizsgálni ezeket a témákat.

Egy évvel ezelőtt legyintettem volna a címben levő mondatra (közhely, könnyű azt mondani, stb), de amikor meghoztam a döntést arról, hogy minden korábbi eredményemet és biztonságot feladva egy új hivatást keresek, ahol majd jobban megtalálom az összhangot az értékrendem, a saját céljaim és a tevékenységem között, szóval amikor ez eldöntöttem és az új útra léptem, akkor megéreztem, hogy az irányítás - ilyen értelemben - tényleg az én kezemben van. A legtöbb reakció amit kaptam, ez volt: "hát igen, én is gondolkoztam már ezen, de Neked olyan jó, hogy Te még megteheted..."

Te is megteheted, csak szólok! :) Kell hozzá bátorság, elszántság, cél, valamiféle hit és bizalom, ez igaz. De ez mind olyan, amit megtalálsz saját magadban.

Ha úgy érzed, nem jó irányba mennek a dolgok (legbelül úgyis érzed ezt, ha elég őszinte vagy), esetleg sokat betegeskedsz ami szintén arra utal hogy a lelked háborog, vedd észre a jelzést és változtass. De ne másoktól, ne a körülmények változásától várd a javulást! A magad érzéseiért, egészségi állapotáért, szavaiért és tetteiért csak Te vagy a felelős ITT és MOST (ez azért jó, mert így Te magad tudsz javítani is). Ne szabj feltételeket, hogy attól leszel boldogabb ha lefogysz, ha meghízol, ha kevesebbet dolgozol, ha többet dolgozol, ha elköltözhetsz, ha összeköltözhetsz, ha több pénzed lesz, ha megkéri a kezed, ha gyerek lesz, ha kirepül a gyerek, ha, ha, ha... Attól aztán főleg ne tedd függővé a saját testi és lelki egyensúlyodat hogy valaki más megváltozzon. Nem fog megváltozni és nem tudod megváltoztatni. Magadon viszont változtathatsz. Ezt régen úgy mondták, mindenki a saját portája előtt sepergessen...

Figyelem, régi rögeszméket összedönteni képes tartalom következik! Tovább olvasni csakis saját felelősségre! :)

***
Te, kedves olvasóm, BÁRMIKOR és BÁRMILYEN körülmények között tudsz VÁLTOZTATNI a SAJÁT gondolkodásmódodon, reakcióidon, nyitottságodon, hozzáállásodon. Ezáltal pedig változtatni tudsz a saját életeden, lelkiállapotodon, egészségeden, anyagi körülményeiden. És ezáltal, vagyis a saját változásod, harmóniád, egyensúlyod révén még a környezetedre és jótékony hatással leszel. Mindezt elkezdheted ITT és MOST. Nem holnap, nem hétfőn, nem az új évben. Most.
***

Vannak ezt megkönnyítő könyvek, relaxációk, "alternatív"-nak titulált technikák. Olvass utána, jóformán mindegy melyik segítségével kezdesz el a fejlődéseddel foglalkozni, csak kezdd el most amelyik Neked elérhető és szimpatikus. Ne várd meg míg krízis lesz és muszáj lesz!
Nekem ami elsőként bevált az az agykontroll, ahol megtanulhatod az ego kapitányt kicsit pihentetni és az elméd erejét a céljaid érdekében tudatosabban használni. Totálisan kézzelfogható, az én kis racionálios világomba is beilleszthető technika ez. (Ha tapasztaltál már olyat, hogy valaki mást láttál ásítani és ettől Neked is ásítanod kellett, vagy hogy egy nagy adag savanyú citromlé megivásának elképzelése is elég ahhoz, hogy beinduljon a nyálképződésed, akkor már Te is tapasztaltad az agyhullámok és a gondolatok teremtő erejét). http://www.agykontroll.hu/ Ha nincs módod a tanfolyamot elvégezni, megtanulható könyvből is, illetve sikertörténetek százaiból meríthetsz erőt a magad problémáinak megoldásához az interneten. Ez nem misztikum, nem vallás, nem istenképző, semmi ilyesmi, egyszerűen egy tudományosan alátámasztott technika ami 2 hétvége alatt megtanulható és csodálatos eredményeket tud hozni. És a fő mottó, amiért főleg imádtam az egészet: egyáltalán nem kell hinned benne, egyszerűen csak próbáld ki! (Az ember már csak dacból is megteszi, nem? :))

Tehát a fő üzenetem az, hogy ne misztifikáljuk túl a boldogságot és higgyük el hogy mi magunk is meg tudjuk teremteni, mindentől is mindenkitől függetlenül. Hogyan? Keressük meg a mindennapok boldog pillanatait, ahol nem azt mérlegeljük, hogy mennyivel jobb lenne ha még ez meg az meg amaz másképp lenne az életünkben. (Bezzeg azt senki nem mérlegeli hogy még ennél is rosszabb lehetne, pedig minden helyzet lehetne még rosszabb is, nem csak még jobb.) Maradjunk inkább a jelenben abban a pillanatban (=ne vágyódjunk más helyre vagy időbe), és élvezzük azt a látványt, azt az illatot, azt a mosolyt, azt az érintést, azt az ízt, azt a hangot. És ismerjük be, hogy ez egy pici adag boldogság volt abban a pillanatban. :)

Biztosan sok olyan történetet hallottál, amikor valaki egy súlyos baleset vagy betegség kapcsán átértékeli a dolgok fontosságát. Nekem is volt hogy boldog voltam attól hogy újra hajat tudtam mosni egyedül, amikor jobban lettem a sok roham után és ki mertem menni, örömömben megöleltem egy fát, olyan is volt hogy észrevettem hogy a kedvesem meghatódott azon, hogy látott amint újra jóízűen tudok enni. Máskor ezeket észre sem veszi az ember, annyira a mindennapi rutin része.
Én nem azt mondom, hogy rajta emberek, ezentúl mindenki átszellemült mosollyal éljen meg minden pillanatot, de ha minden nap találsz egy vagy több apró boldogság pillanatot, esetleg másoknak is segítesz egy-egy ilyet észrevenni, már sokat teszel magadért és a környezetedért. Nem muszáj megvárni, míg az élet átértékelteti velünk hogy mi a fontos és mi nem, legbelül nagyon is tudjuk azt.

Sok pici boldogság pillanatot! :)

Helyre kéne tennem már ezt a dolgot. Valamiért még mindig arra törekszem hogy ez a szorongásos-pánikos rémálom véget érjen és mintha sosem történt volna meg, én visszakaphassam a régi életem, amikor még "minden rendben volt". A szeretteim visszakaphassák a régi felszabadult énemet, a lányt akire lehet számítani, akiről lehet tudni hogy mindenben szívesen segít és aktívan résztvesz. Okosan, ügyesen, a konvencióknak többé-kevésbé megfelelően halad az útján.

Ahogy ezt írom, megint sikít bennem a kis hang. "Te tényleg azt hiszed hogy akkor voltál jól? Hogy akkor volt minden rendben? Az, hogy a külvilág szerint jó úton haladtál, elég hogy azt hidd, minden rendben volt? Tényleg kielégített azon igyekezni hogy mindenki más (vélt vagy valós) elvárásainak megfelelj? Tényleg az volt számodra a felszabadult időszak amikor a lelked szőnyege alá sepert dolgoktól már fejlődni és haladni sem lehetett? TÉNYLEG?!"

Hát persze hogy nem. Az nem volt felszabadult, de biztos volt és biztonságos volt. Ott jól ismertem mi után mi következik, megszokott volt, ezért adott egyfajta biztonságot. De ez nem jelenti azt, hogy jó is volt és rendben is volt. Ezt belátom, de mégis....

Vágyom arra, hogy a környezetem azt mondja, "welcome back", üdv újra a körünkben, látjuk hogy már jól vagy, hiányoztál és örülünk Neked. És ezt nem tudom megmagyarázni, hogy miért kívülről várom ezt megint. Hogy miért nem hiszem el a saját belső érzésemnek azt, hogy tökéletesen jó úton haladok. Hogy ez az alternatív jövő a sajátom ezentúl. Nem tudok és nem is lenne jó visszamenni ahhoz a tavalyi útelágazáshoz és azt az utat folytatni, ugyanonnan.

Az már nincs. Mostmár egy párhuzamos valóságot élek, ami minőségben kilométerekkel magasabb és mélyebb (úgy értem tartalmasabb, értékesebb) mint az az út, amit elhagytam. De hát az én kis fejemnek zavaró, hogy nem tudhatom előre, merre is visz az új út. Tele van bizonytalansággal amit nekem nehéz elfogadni és szeretni. Pedig a bizonytalanságban ugyanúgy ott van a csodálatos történések, a fejlődés lehetősége is! Sőt! Abban van csak meg a lehetőség igazán! Úgyhogy felesleges a múltba vágyódni.

Inkább vissza kell térnem a jövőmbe. Nem kell félni tőle, csak bátran lépkedni az úton és biztosnak lenni abban, hogy jól döntöttem az útelágazásnál. Magamban, az érzéseimben és a döntéseimben biztosnak lenni. Ennyi.

Simon Webbe: No Worries

"I just know your life's gonna change
Gonna get a little better
Even on the darkest day
I just know your life's gonna change
Gonna get a little further
Right until the feelings change"

Másfél éve küzdök szorongással, pánikrosszullétekkel. Harcolok ellene ezerrel, könyvekkel, agykontrollal, shiatsu gyógyásszal, pszichoterápiával vagyis lélekdokival, kineziológiával, meditálással, reikivel. Az elején még szorongásoldót is kaptam (ugyan nagyon pici adagban, de szednem kellett hogy dolgozni tudjak), de a sokféle kiegészítő módszer és fáradhatatlan belső munka eredményeképp meg tudtam úszni a komolyabb gyógyszert és mára a szorongásoldót is elhagytam. Juhé!

Na de nem ezt akartam kidomborítani, csak azt akartam érzékeltetni hogy mennyiféle módszerrel "küzdöttem a betegségem ellen". A gyógyulás és egyben útkeresés során többször mondták már nekem, utoljára épp tegnap, hogy ez nem betegség, és nem kell ellene küzdenem. Mire én: hanem? Szerintem nem "normális", hogy lélekdokihoz járok, amit alapállapotban nem szoktak az emberek. Fodrászhoz, kozmetikushoz járni normális, lélekdokihoz nem. Lélekdokihoz járok, ergo lelki betegségem van, nem? (Már említettem korábban a kis logikus énemet). De az erre kapott válasz szintén logikus volt: azok az emberek nem járnak szakemberhez, akik a mindennapok nehézségeit, félelmeiket és traumáikat el tudják egyedül is rendezni a lelkükben. Nekem ez nem ment egyedül, hiszen egészen komoly fizikai tüneteket okozott a lelki rendetlenség, hát ezért járok ide. Ennyi!
Nem szégyen ezzel szakemberhez fordulni, pszichológushoz vagy kineziológushoz vagy ki mit tud elfogadni. Hiszen ha tehetjük, a hajunk, bőrünk, körmünk szakszerű ápolásához is szakemberhez fordulunk, hát miért ne tennénk így a lelki egészségünk érdekében is?

Be kell látnom, hogy sokkal jobban megkönnyíthetem a dolgom, ha ezt nem egy külső tényezőnek tekintem, nem valami ellenségnek amit mielőbb ki kell írtani magamból, amin túl kell lenni, amit titkolni kell és nem megtörténtté kell tenni. Ez az ÉN RÉSZEM! A kis életem része. Nem lehet sürgetni, és nem is kell. Ez egy olyan életszakasz, egy lelki nagytakarítás, amikor kipakolom a lelkem mély rétegeibe bezsúfolt cuccokat - elfogadom hogy átmenetileg még nagyobb lesz a rendetlenség emiatt -, aztán átnézem őket és eldönthetem mit selejtezek ki és dobok ki végleg, és mi az amit visszateszek, immár rendezettebb formában egy új polcra. Rá kell szánni az időt, a fáradságot, de megéri.

Egyáltalán nem egy szégyellnivaló állapot ha az ember rendet tesz a lelkében! Sőt! Lehet hogy valaki megkérdőjelezi ezt (akár épp Te magad), de ne hagyd senkinek, hogy elbizonytalanítson. Az a valaki talán még nem tart ott, vagy lehet hogy sosem lesz rá szüksége mert más életutat jár be, vagy más lelkialkat. De a fenti "lelki nagytakarítás" példával pár mondatban velük is meg lehet értetni, min mész keresztül. Ennyi magyarázat elég az aggódó környezetednek is, ugyanakkor mégsem kell belemenned a részletekbe, azt tényleg jobb egy ehhez értő szakemberrel megosztani.

Az, hogy segítséget kérsz, nem azt jelenti hogy gyenge vagy! Sőt! Bátor vagy, felismerted a problémát, és hogy ennek a megoldásához Te nem értesz, külső segítség is kell (a munka nagy részét úgyis Te fogod elvégezni, a szakember csak segít ebben a folyamatban).
Ahogy fodrászhoz menni sem ciki (hanem még sok bókot is begyűjthetünk), úgy lelki kérdésekben is ér szakemberhez fordulni!
Bátorság! Nem csak csontvázakat, kincsesládákat is rejt a lelkünk, fogjuk fel egy mindennél izgalmasabb kalandozásnak amikor feltárjuk lelkünk rejtett rétegeit! Hajrá, kitartás!

Ahogy lesz, úgy lesz - Hollós Ilona előadásában

"Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövőt nem sejthetem,
A sors ezer rejtelem,
Ahogy lesz, úgy lesz!
Bárhogy lesz, úgy lesz."

És a dal eredeti változata, Doris Day-től:

"Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.

Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele:

'ELMÚLIK' "

Ez a kedves kis anekdota nagyon sokat segített már nekem.
Ha bánat, rosszkedv, szorongás, félelem vagy rosszullét gyötör, Te is tudd, hogy elmúlik! A következő pillanatban, percben, órában, napon minden más lehet. Légy ennek tudatában minden nehéz pillanatban, és bizakodva várd a következőt, érdemes kibírni, érdemes a következő napon is felkelni! Sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban. Lehet, hogy jön egy kedves telefonhívás, lehet, hogy hallasz egy új gyógymódról, lehet, hogy valaki a törődéséről és szeretetéről biztosít, vagy egyszerűen csak kisüt a Nap a felhők közül. A lényeg csak az, hogy légy nyitott ezekre, és vedd észre, ha elmúlt a rossz, ne maradj benne "megszokásból"! Kitartóan várd a jót és örömmel fogadd el, ha megérkezett! Mert megérdemled! :)

Kitartás!

Mester Tamás: Kis herceg

"Soha ne szégyeld, ha máshogy élsz,
Amíg érzed, hogy így többet érsz.
Soha ne szégyeld, legyél önmagad,
Ne félj, álmaid nem kell, hogy megtagadd.
És hogyha döntöttél, mondd hogy tévedtél
S kezdd újra el, úgy hogy önmagad leszel"

nincs

semmi

baj

(Fodor Ákos)

A téma más, de azért a lényeg nem változik, túlélem, vagyis I will survive! :)))
Gloria Gaynor: I will survive

Mielőtt továbbmennék és a lelki fejlődési utamról írnék, vagy a lehetséges kiutakat, gyógymódokat említeném, kezdem a legfontosabbal, de legalábbis a legsürgősebbel. Hogyan is sikerült átvészelnem a szorongásos rosszullétekkel tarkított munkanapokat, a rettegéssel teli reggeli indulásokat és a spontán pánikrosszulléteket?

Nekem szorongásból adódó testi tüneteim, és szituációtól független (spontán) hasi pánikrosszulléteim egyaránt voltak. Szédülés, rövid időre azt éreztem, mintha zuhannék, utána kivert a víz, azt éreztem hogy menekülnöm kell, mindenem "bebizsergett", hányinger/hányás/hasmenés, nagyon erős félelemérzet (ájulástól, hányástól). Bár szerencsére ájulás az esetemben nem történt soha. Egy tipikus pánikrosszullét állítólagosan 10-12 percig tart, nekem a szorongásos tünetek miatt volt hogy órákon át "túl kellett élnem". Emiatt elég sokféle dolgot kipróbáltam az átvészelésükre, ezt szeretném most megosztani, hátha jól jön másnak is.

Napi túlélőcsomagom:

-kis palack hideg víz a táskában (általában babáknak szánt ásványvizes palack, praktikusan pici kiszerelés és gyorsan lepattintható kupak)
-pici cukorka, kockacukor, keksz vagy csoki a táskában (a rosszullétektől tartva egyre kevesebbet ettem (ez nem követendő példa!), ezért volt hogy már inkább az éhségtől émelyegtem, ekkor ezek jól jöttek, ugyanakkor nem féltem attól hogy megterheli a gyomrom és ki is jön belőlem)
-kis zacsi, sok papírzsepi a zsebben (ha elfajulna a rosszullét)
-Bach virágterápia - elsősegélycsepp a másik zsebben. Csakis roham esetén, pár csepp a nyelv alá, azután csukott szemmel elképzeltem ahogyan a cseppek átjárják a testem és nyugodtan, egyenletesen lélegeztem (megpróbáltam), utána 2 dl vizet ittam, hogy az segítsen kimosni a szervezetből a roham által okozott stresszhatást. Ez velem pillanatokon belül csodákat tett!!! Ráadásul nem szintetikus, nem okoz függőséget, stb. (én itt szereztem be: ulmuskft.unas.hu/spd/unas_938028/39_Elsosegely_Cseppek_Rescue_Remedy)

A fentiek segítettek fizikai szinten biztonságban érezni magam. De akkor még mindig ott volt a fejem és a lelkem, őket aztán főleg meg kellett nyugtatni, mert ők akkor is kattogtak ha nem volt rosszullét (=félelem a következő rosszulléttől, háborgás, hogy miért történik ez az egész, magam megkérdőjelezése, szégyenkezés amiatt hogy gyengének lát a világ, stb, stb).

Első és legfontosabb ami bevált, hogy el kellett terelnem és 100%-ban le kellett kötni a figyelmem! Tippjeim (vegyesen használtam ezeket munkaidőben és azon kívül, otthon és máshol):

-dolgozni teljes odafigyeléssel
-kedvenc, vidám zenéket jó hangosan hallgatni, szöveget énekelni, ha lehet (kocsiban, mobiltelefonon, interneten)
-felhívni valakit, akivel régen nem beszéltél, sms-eket írni
-rákattanni egy vagy több blogra az interneten egy kedvenc hobbid, témád kapcsán, ami nagyon érdekel
-vígjátékokat, vidám internetes videókat nézni
-kisgyerekekkel vagy állatokkal foglalkozni, ők lekötnek biztosan
-kimenni a friss levegőre
-kedvenc zenész/színész interjúkat nézni interneten
-naplót írni, leírni hogy éppen hogy érzed magad, mitől félsz
-nyugtató mondatokat ismételgetni gondolatban, leírni egymás után sokszor
-megnyugtató versikét írni és ismételgetni
-sms-t vagy levelet írni Magadnak, amiben megdícséred magad hogy ügyesen átvészelted a nehéz perceket, órákat, mintha a legjobb barátodnak írnád (ez lehet hogy bután hangzik, de nekem jól jött; írni is jó és újra elolvasni is)
-felhívni vagy írni valakinek aki már átment hasonló rosszulléten és meg tud nyugtatni
-elmondani a környezetednek, hogy most nem vagy jól (egyrészt lekerül rólad a titkolózás stressze, másrészt ha még rosszabbul lennél, ők gyorsan tudnak segítséget hívni)
-sírni egy kicsit, ez levezet a feszültségből

És mindeközben EL KELL FOGADNI, hogy most átmenetileg nehezebb, nem szabad ostorozni magad érte. TUDATOSÍTANI KELL, hogy ez egy jelzés a lelked mélyéről, amivel foglalkoznod kell, de azt is TUDNI KELL, hogy ELMÚLIK! :-)

Nekem ezek a tapasztalataim, ha bárki kiegészítné a listát, kommentekben nagyon szívesen várom a saját tapasztalatokat. Szép napot és kitartááááás!